Valló Péter rendezésében
láthattuk Shakespeare viszonylag
kevéssé ismert – bár sokféle
módon
feldolgozott, megfilmesített – remekművét, a Téli regét. A színlapon nincs
műfajmegjelölés, a szinopszis viszont
ismerteti a Shakespeare-irodalom által színműnek
kikiáltott voltát. 1611-ben
keletkezett, utána már csak A vihar
jött, ami szintén színmű, és a
drámaíró búcsúzása volt. A
műfaj sem nem
tragédia, sem nem komédia, inkább
életbölcsesség, keserédes
történet remek
konklúziókkal tűzdelve, gyönyörű
felépítésben, tökéletes nyelvezettel
felvértezve. A Téli rege főhőse: az
IDŐ, amelynek allegorikus figurája testi
valóságában meg is jelenik előttünk, ő
a színmű narrátora (Bálint
András
játssza). Csuda dolgokat varázsol elénk e
három óra alatt. A művet Szabó T. Anna
fordította, dramaturg: Morcsányi Géza
volt.
A cselekmény két
helyszínen játszódik, Szicíliában,
Leontes király palotájában, illetve
Bohémiában, az öreg pásztor háza
táján
[Shakespeare a darabbeli Bohémiát, vagyis
Csehországot tenger partjára
képzelte, Szicíliából hajóval hozza
Antigonus Perditát, itt köt ki, és hagyja
sorsára a csecsemőt. Elnéző mosollyal szokták
emlegetni a „cseh tengereket”,
ami abszurdum, ám itt nem hat zavaróan]. Maga a
cselekmény szintén abszurd
történet, de annyi szépség,
bölcsesség, emberismeret, jóság,
gonoszság fér meg
benne egymás mellett, hogy a képtelenségeket
vígan elnézzük a szerzőnek.
Leontest (Pál
András) kínzó és beteges
féltékenység gyötri, várandós
feleségéről,
Hermionéről (Martinovics Dorina) azt
gondolja, hogy az ő legjobb barátjának, Polixenesnek (Rusznák András) a szeretője, sőt, a
születendő gyermek is tőle van.
Előbb meg akarja öletni a férfit
tanácsadójával, Camillóval (László
Zsolt), amikor Camillo és
Polixenes megszöknek, feleségén áll
bosszút. Börtönbe zárja Hermionét,
újszülött lányát Antigonusszal (Gazsó György)
elűzi, a kislányt a pusztába kell kitenni és a
szerencsére bízni, túléli-e
szörnyű sorsát, vagy elpusztul. Leontes még az
általa megkért jóslatnak sem
hisz, összetépi, kétségbe vonja,
hazugságnak minősíti. Elvakultságának a
szomorú tények vetnek véget: meghal Mamillius (Murányi Amadé/Nyáry
Brúnó),
nagyobbik gyermeke, és meghal felesége is
bánatában. Elűzött lánya, Perdita (Sodró
Eliza) Bohémiába kerül, ahol egy
pásztor (Schneider Zoltán) neveli fel
sajátjaként, majd Polixenes fia, Florizel (Olasz
Renáto) szeret belé titokban. Az események
olyan fondorlatosan követik
egymást, hogy a régi haragosok végül
kibékülnek, Hermione és lánya is
elégtételt kapnak (ennek mikéntje maradjon titok),
a fiatal pár szülői áldással
kel egybe, még az özvegy Paulina (Kováts
Adél) is megtalálja párját.
Shakespeare
vegykonyhájában ezúttal az IDŐ ad
magyarázatot minden cselekményre, ő magyarázza
meg, hogyan lehetséges e
végzetesnek induló, sarkított
történetnek szép és felemelő
befejezése. Az IDŐ
barátunk és ellenségünk egyszerre, amit
fiatalon elrontunk, azt nem biztos,
hogy valaha ki tudjuk javítani, fiatalon másként
gondolkodunk, mint öregen,
visszatekintve látjuk, mi volt helyes, mi helytelen.
Változunk, a sorsunk
váratlanul jobbra fordulhat, ha lelkünkben igaz
megbánás van, jó szándék, és
bűnhődtünk eleget elhamarkodott tetteinkért.
Valló Péter
rendezése középpontjában a koncepciós
perek sajátos törvényszerűségei
érvényesülnek. Leontes zsarnoksága egy
diktátor
vagy diktatúra koholt pereinek mintájára zajlik
le: a megvádolt személy vallja
be, amit nem követett el, akkor megmenekül. Aztán aki
bevallja, azzal végeznek.
Az előadásban a nyilvánvaló
igazságtalanságot a rendezés néhány
jelenet
ironikus megoldásával enyhíti (ilyenek az IDŐ-re
tett megjegyzések). Sőt, néha
komikus jelleget öltenek a párbeszédek
pásztor és fia évődéseiben, vagy
például
Perdita és Florizel köszönésében, amikor
egy bátortalan „jó napot” és
„csókolom” hangzik el. Muszáj mosolyogni ezen
az anakronizmuson. De a veretes
nyelv egyébként megmarad (a régi
Kosztolányi fordítás is elég modern
még ma is,
Szabó T. Annáé alig változtat ezen), a
jelenkor adta humoros beszólások
esetlegesek, ily módon keveredik klasszikus és
profán nyelv.
A színpadi teret
tejszínű ablaküvegekkel tapétázták
ki, középen két átlátszó
műanyag szék, egy üveg búra, amiben havat tartanak,
és
mellette is vastag hóréteg áll, talán a
tél megidézése a cél. Néhány
jelenet
ebben a hórétegben játszódik. A
játéktér megálmodója is Valló
Péter. Díszletének
egy fontos eleme a hatalmas homokóra, amiben szüntelen
szóródik a homok, amit
az IDŐ irányít önkényesen, kénye-kedve
szerint. A síküveg keret kisé sablonossá
tette a díszletet, talán üvegkeret
nélkül jobb lett volna, esetleg fényekkel
pótolni lehetne az üres teret. Az üveg
leszorítja, zárttá teszi a színpadot,
szűkös hatást kelt. A jelmezek (tervező: Benedek
Mari) igazodnak egyszerűségükben a sima térhez,
fehér-fekete mintás, vagy
egyszínű, sima öltöny, női ruha uralkodik, ebből csak
Hermione piros terhesruhája
és Perdita báli jelmeze rí ki (no meg az IDŐ
nejlon esőköpenye), ami érthető,
hármójuk szerepe különösen fontos.
Pál András egyre
nagyobb és egyre nehezebb szerepeket
kap, mióta a Radnótiban játszik. Leontes
figurája hálátlan feladat, amit a
színész nagy intelligenciával, energiáit
nem kímélve old meg. Martinovics
Dorina bájos Hermione, szenvedése átélt
és hiteles. László Zsoltnak most
soványka feladat jutott királyi
tanácsadóként, őt főszerepekben szoktuk meg.
Igen jó kabinetalakítás Schneider Zoltán
öreg pásztorként, Kováts Adél a
tapasztalt Paulina szerepében, és Bálint
András az IDŐ központi alakját hozva.
Élvezetes epizódszereplő volt még a Bohumilt
játszó Figeczky Bence (eh), Lovas
Rozi udvarhölgy szerepben, Olasz Renátó (eh)
Florizelként. Kis csalódás
volt viszont a Perditát alakító nem elég
légies Sodró Eliza és Rusznák András
illúziótlan Polixenes alakítása.
Szerepeltek még Gazsó György, Gyabronka
József, Vilmányi Benett (eh), Dénes
Viktor, Mészöly Anna (eh).
Világítás: Baumgartner
Sándor, zene: Melis László,
koreográfia: Hód Adrienn, a rendező
munkatársa: Őri Rózsa.
Bemutató:
2017. március 5.
Megtekintett
előadás: 2017. március 4.
Budapest,
2017. március 7.
Megjelent a
Kláris 17/5.
számában.
Földesdy
Gabriella