A kétrészes
drámát Vajda Miklós
fordításában
állította színpadra Szántó
Erika. (Írta: Ronald Harwood.) Az
előadás
különös
hangulatú, eltér sok itt látható
előadástól. A berlini náci
„jelenséget” a legelső
percektől kezdve érzékeljük Marlene Dietrich (Dobra Mara) egyik szomorú dalával
Berlinről, az 1936-os berlini
olimpia képeivel, no meg Hitlerrel és a fenyegető
masírozásokkal (némafilmek). És
máris áttérhetünk 1946-ra: az amerikai
szekcióban vagyunk, egy kihallgató
irodában. A kihallgató szövetséges őrnagy,
Steve Arnold (Szilágyi Tibor) alszik,
miközben Beethoven szimfóniája szól. Mint
kiderül, kötelességből hallgatja a lemezt, semmi
érzéke nincs sem a zenéhez,
sem a művészetekhez, ő egy másik, tárgyi
világban létezik a maga mély
igazságaival. Elege van a németekből, ahol senki nem volt
náci, senki nem volt
tagja a náci pártnak, senki nem tudott semmiről. Persze,
vannak másféle németek
is, mint a most neki dolgozó fiatal és
szomorú-hallgatag titkárnőnek, Emminek (Györgyi
Anna) az apja, Straube ezredes,
akit Hitler kivégeztetett, mikor ellene fordult, ezért
hősként tartják számon.
Az őrnagy
pedig most a híres karnagy, Wilhelm Furtwängler
(Papp
Zoltán)
kihallgatására készül, nem
nagy kedvvel, és tele előítélettel. Hiába
nagy karmester Furtwängler, az
őrnagyot a zene nem érdekli, és megvan a
véleménye minden németről, aki
Hitlernek dolgozott. Most sem vár mást. Nem
érdekli Emmi véleménye sem, és a
közben segítségére jött,
kötelességtudó David Wills hadnagyé sem (Baronits Gábor), akik váltig
védik Furtwänglert mint Európa egyik
vezető karmesterét, aki vigaszt nyújtott nekik a
zenével. És sok zsidót is
megmentett, mint ennek a szobába szinte betörő zaklatott
asszonynak, Tamara
Sachsnak (Olasz
Ági) a
férjét. A tehetséges
zongoristát Párizsban, a német
megszállás alatt letartóztatták és
megölték
ugyan Auschwitzban, de addig boldogok voltak, éppen
Furtwängler mentette meg a
fiatalembert, miután csak pár percig hallotta
zongorázni egy ócska zongorán; azonnal
neki is szerzett papírokat, engedélyt, mint annyi
más zsidónak. Az őrnagy nem
nagyon hisz a nőnek sem.
Azután
beengedik a karnagyot, és elkezdődik egy furcsa,
különös harc kettejük között.
Mindegyiküknek megvan a saját igazsága, amit
tovább mélyítenek a többiek
történetei, a fontos és talán
kevésbé fontos részletek, az élet a
nácizmus
alatt. Ennek kiváló példája Halmuth Rode, a
másodhegedűs a zenekarban (Balázsovits
Lajos). A
maga nemében zseniális, története
tökéletesen leírja a náci
Németország állapotát.
Megüresedett sok hely a híres zenekarban – mert a
zsidókat kitették. Felvették,
vagy inkább „betették” a zenekarba
legalább másodhegedűsnek – hogy jelentsen.
Számára már ez is óriási
előrelépés lehetett. És ő jelentett. És
várható
munkáért cserébe „jelent” most is:
ötleteket ad, hol keresgéljen kézzel fogható
bizonyítékokat az őrnagy a karmester ellen, amivel
megvádolhatja. De annyira
kétféle világban élnek az őrnagy és
a csak a zene világát ismerő karmester,
hogy persze nem tud konkrét vádakat felhozni ellene.
Úgy tűnik, ilyet találni tényleg nem is lehetett.
Sok-sok
kérdést felvet az előadás. Valóban, milyen
úton-módon tudott megmenteni annyi
embert a karmester? Jó ismerősei kellettek, hogy legyenek
odafönt, sőt
legfölül. Voltak is. Vezényelnie kellett Hitler
jelenlétében – a részletek az
őrnagyot nem érdeklik, csak maga a tény.
Parolázott Hitlerrel – itt sem
érdekli, hogyan is készült a fénykép.
De bizonyíték nincs ellene egy sem.
A
másik
oldalon: a 30-as évek elején tényleg, honnan is
tudhatta volna Furtwängler –
vagy bárki más –, miféle és milyen
mértékű embertelen
aljasságokra lesznek képesek a
„nácik”? Valóban a német klasszikus
zenét akarta
megmenteni Furtwängler, vagy a sikert hajszolta (mint pl. a Mephisto
Höfgen)? Nem teszem fel az összes kérdést,
mert van még jónéhány, melyekre
igazából ma sem tudunk válaszolni, talán
nem is
lehet, annyiféle igazság létezik.
Az
előadásból mindez árnyaltan és fokozatos
derül ki. Például, hogy David
eredetileg német és zsidó, és ő is
tisztában van Furtwängler zenei nagyságával.
Emberileg is tiszteli és védi. Tamara összeszed egy
sor levelet túlélőktől,
ezek tárgyi bizonyítékok – de
Furtwängler mellett.
Emmi apja pedig, a hős Straube ezredes – nos, ő nem Hitler ellen
fordult
„ánblokk”, nem, ő csak akkor, amikor kiderült,
hogy elveszítik a háborút. Ettől
persze még halott…
A
párbeszédek, a pici történések –
és a nagyobbak – annyira lekötik figyelmünket,
hogy fel sem tűnik: az előadás végül is csaknem
három órás. Láthattuk a
lebombázott Berlint felülről. Hallhattuk a Hová lett a
sok virág?-keserű-számonkérő
kérdést Dietrich híres
énekszámában (szintén Dobra Mara).
És elgondolkodhattunk percről percre, meddig,
mikor és hogyan ítélkezhetünk egy zseni
felett.
Díszlet:
a romos irodáé – Juhász Kata. Fel
sem tűnik a színpad kisebb mérete,
sőt, szinte kitágul! Jelmez: Tordai Hajnal. A
karnagy ruházata éppen úgy jellegzetes,
mint a szolid titkárnőé, vagy a zaklatott, majd a
második részben már
összeszedettebb Tamaráé. Kellék: Bíró
Tamás
(fontos például a karmesteri pálca is).
Zene: Nyitrai
László.
Hang: Voronkó
Miklós.
Fény: Sörös
Zsolt.
Díszletkivitelezés: Major Attila.
Bemutató: 2017.
február 17.
Budapest, 2017.
február 18.