Már a sokadik
színpadi (korábban tv-játéki)
feldolgozását láthatjuk Dosztojevszkij
híres regényének, az 1866-ban megjelent Bűn
és bűnhődésnek. Alapmű, olvasni éppúgy
kell, mint színpadra vinni. Most Térey
János fordításában, Michal
Docekal rendező és Iva Klestilova dramaturg
átírásában
láthatjuk, akik kifejezetten a Vígszínház
számára készítették el a mű
színpadi
változatát. Minden rendezés egy-egy új
variációját mutatja a raszkolnyikovi
lélek bűntudatának
körüljárására, ezúttal is ez
történt.
A mindenki által ismert
történet a vígszínházi
előadásban egy fehér falakkal körülvett
térben jelenik meg nem szokványos
módon. Raszkolnyikov (Orosz Ákos)
sárba mártja kezét és bejelenti, hogy ő egy
gyilkos. Megölte az
uzsorásasszonyt. A gyilkosság ekkor nem
játszódik le, a kettős bűntényt (az
asszony húgát is megöli) két hatalmas fejsze
szimbolizálja üveg alatt
elhelyezve a falon. A gyilkosság később pantomim
játékban mégiscsak színre
kerül a háttérben. A főhős lelki tusája,
furcsa, gyanús viselkedése az első
pillanattól meghatározó. Egy pillanatig sem tudja
elleplezni zavarát.
Martin Chocholousek díszlete az ürességet
viszi színre, a bútornélküli
fehér falak (egyik jelenethez a
zsinórpadlásról eresztenek le padot, itt
játszódik Dunya és Luzsin szakítása)
a szereplők nagy lelki tusáit rejti,
vívódásaival telik meg. A mobil műtőasztal adja az
egyetlen berendezési
tárgyat, valaki éppen rajta van, élve vagy halva
– ha nem is valóságosan –
boncolják. A lecsupaszított tér más
dimenzióba helyezi a történetet, jobban
tudunk figyelni a szereplők megnyilvánulásaira, a
szövegre éppúgy, mint
mozdulataikra.
A cselekmény fő
vonalában a „felsőbbrendűség”nevében
elkövetett gyilkosság áll. Raszkolnyikov azt hiszi,
meg lehet ölni az
uzsorásasszonyt, aki tönkretesz, nyomorba dönt
embereket, mert nem tudnak
fizetni. Hosszú az út, amíg a fiatal egyetemista
gyilkos eljut addig, hogy
tévedett, nincs joga elvenni más életét
akkor sem, ha a meggyilkolt személy
kártékony, csak nyűg a föld hátán.
Közben anyjával (Hegyi Barbara),
húgával (Bata
Éva), Razumihinnel (Wunderlich József),
Szonyával (Bach Kata) is el kell
fogadtatnia magát, akik előtt furcsán viselkedik,
később nekik is bevallja: ő
volt a gyilkos. Nehéz párharc alakul ki Luzsin (Telekes Péter) és közte.
Húgának kérője alattomos ember, feleséget
csak saját jó hírnevének
érdekében választ, ám inkább lemond
róla, mert nincs
belőle haszna. Szvidrigajlov (Lengyel
Tamás) démoni figurájával akarja
megszerezni Dunyát, akibe szerelmes, de a
lány irtózik tőle. A férfi végül
öngyilkos lesz. A történet a részeges
Marmeladov (Hajduk Károly) és
elcsigázott,
testi-lelki beteg feleségének, Katyerina
Ivanovnának (Börcsök Enikő)
szomorú sorsával egészül ki.
A Bűn és
bűnhődést mégsem ezek a dosztojevszkiji
figurák teszik különlegessé, hanem
Porfirij, a regény rendőrnyomozója (Stohl
András). Porfirij intellektuális rendőr,
lélektani módszerekkel keríti
kézre a gyilkosokat. Már régen tudja, hogy
Raszkolnyikov a gyilkos, mégis
elengedi, játszik vele, elküldi, megvárja,
amíg a bűnös önként omlik lábai
elé,
bevallva tettét. A mostani rendezés pusztán ezzel
a ténnyel nem elégszik meg,
Porfirijt groteszk figuraként jeleníti meg.
Monomániás, sokszor őrültnek tűnő
eszközökhöz folyamodik, hogy áldozatát
lépre csalja, megdöbbentse, kizökkentse
kényelmes visszahúzódásából.
A legváratlanabb pillanatokban jelenik meg (pl. a
műtőasztal mellett operálva), jól ráijeszt
Raszkolnyikovra, akit az őrületbe
kerget idétlen vihogásával, szokatlan
viselkedésével. Az új fordítás
éppen
Porfirij szövegén igazított legtöbbet, amikor
viccessé tette némely
megszólalását, oroszos becéző
gúnnyal beszélve időnként Mikolkához (Vecsei Miklós), Raszkolnyikovhoz
(ajtócska, ablakocska).
A Docekal-Klestilova
végigvitt koncepció egy részben
új aspektust hozott létre, megújítva az
eddigi Dosztojevszkij-rendezéseket. Az
üres tér, fehér falak, a felkavaró zenei
effektusok, elidegenítő
statiszta-maszkok, a műtőasztal központi szerepe, a pantomim olyan
részletek,
amelyekre mindvégig oda kell figyelni. Újszerű az
utolsó jelenet megoldása is:
Szonya szerepe jelzésszerűvé vált, kereszttel
díszített láncát átadja
szerelmének, és együtt imádkozzák el a
Miatyánkot. Az imával zárul az előadás,
a szibériai száműzetésről utalások
hangzanak el mindössze a darab folyamán. A
reveláció erejével hat.
A hagyományos 19.
századi öltözetnek tűnő
szürkéskék-lila-fekete tónusú
jelmezeket Sylva
Zimula Hanuková tervezte, jól
illenek a csupasz környezetbe. A zenét Michal
Novinski állította össze, dramaturg: Mátrai
Diána Eszter, a dalszövegeket Vecsei
Miklós írta, a rendező munkatársa Csizmadia
Izabella, Szabó G. László.
A színészek
kissé egyenetlen teljesítményt nyújtanak.
Ezt nagyrészt a hangsúlyok eltolódása
okozza. A főhőst játszó Orosz Ákos
naivitásában ragadja meg a gyilkos szerepet, első
pillanattól a bűntudat uralja
alakítását, szinte gyermeki lélek. Riadt
és bizonytalan, az őt „üldöző”
Porfirij magabiztossága letaglózza. Stohl András
fölényes játéka újszerű,
káprázatos alakítás. Mozgása,
éles, rikoltó hangja, sminkelt arca figyelmet
követel, attrakcióit egy csettintéssel hajtja
végre, ez a csettintés sokszor
visszatér (néha Colombo hadnagy
visszatérései jutnak eszünkbe). Kiemelkedik
Telekes Péter játéka, kellően
alávaló, fölényes és ellenszenves
Luzsinja. Bach
Kata alakítása korrekt, ám kihívó
öltözete nem szolgálja valódi, irgalmas
lényét, annak inkább ellentmond. Kissé
háttérben marad Hegyi Barbara és Börcsök
Enikő, Lengyel Tamás, eredetileg jelentős szerepeik ebben a
rendezésben
visszafogottak lettek. Bata Éva mintha túl
szigorúra venné Dunya alakját,
Hajduk Károly és Wunderlich József remek
színészi teljesítményt nyújtottak,
játékuk kabinetalakítás is lehetne a nagy
egészen belül.
A
Vígszínház ezzel az előadással a
száz éve született
Jurij Ljubimovra emlékezik, aki 1978-ban éppen ezen a
színpadon hozta létre
akkor nagy port kavart Bűn és bűnhődés
rendezését. Szép gesztus.
Bemutató:
2016. október 15.
Budapest, 2016.
november 27.
Földesdy
Gabriella
Á ZN