SZÍNHÁZ

ŐSZI SZONÁTA

Thália Színház – Mikroszínpad

A címet megőrizve Vörös Róbert I. Bergman filmjéből írta és rendezte a darabot Kúnos László fordításában. A történet szerint Éva már 5 éve nem látta mamáját, Charlottet, aki híres zongoraművésznő. Ebben az évben karácsonyra meghívja magukhoz. Férjével, a lelkésszel, egy eldugott svéd szigeten élnek. Ide érkezik az egész világban ünnepelt művésznő. Itt tudja meg, hogy a lánya magához vette szellemileg sérült testvérét, akit ő egy megfelelő intézetben helyezett el. A levegő tele van feszültséggel, minden mondat szikrákat szór, a múlt valós és vélt sérelmei marják a lelket és megakadályozzák a helyzethez méltó kommunikációt.

A darab több síkon értelmezhető. Lehet úgy néznünk, hogy a szeretet sajátosságaira figyelünk fel. Arra, hogy mindenki másként szeret, és mindenki másként szeretné, hogy szeressék. Van, aki az őszinteségével, a nyíltságával, a másikat körülvevő érdeklődésével, figyelmével, együtt gondolkodásával szeret, mások fontosságot tulajdonítanak az érintésnek, az ölelésnek, a simogatásnak, a hozzábújásnak és annak, hogy gyakran hangoztassák egymásnak: „szeretlek”.

Ezen kívül még sokféleképpen lehet szeretni, sőt éveink gyarapodásával a formák is változnak. Ha azt szeretnénk, hogy észrevegyék, viszonozzák szeretetünket, akkor a feladat az, hogy mi pedig vegyük észre a másik igényét, kívánságát ezzel kapcsolatban. Ha nem elégszik meg azzal, hogy - és a példát a darabból véve - jelen vagyunk az életében, mint anya, sőt mint szép és sugárzó, tehetséges zongoraművésznő anya, akkor alkalmazkodni kell, és új kifejezési módokat keresni, különösen akkor, ha a gyermekünkről van szó. Mint megtudtuk a darabból, ha nem megfelelően szeretjük a gyermekünket, akkor, sajnos, súlyos sérüléseket okozhatunk neki. A tragédiát súlyosbíthatja, ha a feszültségekkel teli kommunikáció során egyik fél sem veszi észre, hogy még most is kárt okoznak egymásnak.

Mivel nem vagyunk egyformák, a kérdés az (a másik sík), hogy két ember között milyen kapcsolat alakulhat ki, különösen akkor, ha az egyik az anya és tehetséges zongoraművésznő, szép és elegáns, a másik a kislánya, aki mint kislány nem csinos, nem elegáns és nem is tehetséges, már ami a zongorázást illeti. A kapcsolatot a kislány felnőtt korában is a gyermekkori sérelmek uralják. Még most is (ugyanúgy, mint régen, sértőn) a mama az uralkodó, mert, ahogy kiderül, a leánynak nincs saját élete. Hiába van meg minden az önálló saját élethez, ház, szerető férj, anyagi feltételek stb. Még mindig naphosszat veri a zongorát, mert az anyját utánozza, és egyre sértettebb az élettel, az anyjával szemben, mert egyáltalán nem látszik – és ezt ő is tudja –, hogy valamikor is jól fog zongorázni. Sőt magához veszi beteg testvérét is, akinek gondozása erősen korlátozza a mozgásterüket a férjével. Egyéni életünk nagy kérdése tehát, hogy képesek vagyunk-e számunkra megfelelő életet kialakítani, és mit teszünk ennek érdekében. Ha nem tudunk önálló életet kialakítani, akkor ezért 20 év távlatából még mennyire felelős az anya (a család)? Ha nem teszünk semmit, akkor a bűnös keresése lesz a nagy megoldás, mások lesznek a hibásak, és végül saját magunkból mártírt faragunk. Ebben a szerepben teljesen tönkremehet józan ítélőképességünk. Ez történik Évával. Anyjával folytatott vitája során már kifordul magából, olyanokat kér számon az anyjától, amiről ő is tudja, hogy anyja nem tudta volna teljesíteni, mert az ő életében más szempontok uralkodtak. Meddig játszhatjuk a sértettet, mikortól leszünk mi magunk felelősek saját magunkért?

A következő sík, amit érdemes a darab kapcsán átgondolni, a szakmai felelősség és minden másért való felelősségünk arányai, egysége. A mai kor nőinek egyik legizgalmasabb és leghétköznapibbá vált problémája. A darabban a konkrét kérdés az, hogy egy kiváló zongoraművésznő szakma iránti elkötelezettsége mennyire nyomhatja el a családja, a gyermeke iránti felelősséget. A darab szerint nagyon elnyomta, az életben az anya által használt megoldás (hogy mindig a szakmát választotta a családi feladatok helyett) nem volt jó gyakorlat, sőt sok sérelmet okozott. Akármeddig gondolkozunk, általános és gyümölcsöző ötletünk nincs a helyzettel kapcsolatban. Talán abban bízhatunk, hogy az esetek egyediek, és lehet, hogy valaki a számára adott helyzetben megtalálja a siker és a család közötti választások optimális sorozatát.

A sok kérdés közül a következő az, hogy lehet-e az anya és leánya történetét csak kettőjükre szűkítve elemezgetni. A darab szerint igen, valószínűleg azért választotta ezt a megoldást a rendező, mert hiszen ők a főszereplők, őróluk van szó. Mégis, hol van Charlotte férje, hol volt akkor, amikor a lányát a hatalmas bántódások érték az anyjától? Miért nem védte meg? Megtehette volna, ő felnőtt volt, ugyanúgy, mint a felesége. Vagy hol van most Éva férje, miért van úgy megrökönyödve, amikor meghalt fiuk emlékének gyötrelmeivel kapcsolatban Charlotte felveti, hogy talán egy másik gyerek oldaná Éva feszültségeit. Még ebben az atomizálódott társadalomban sem élünk egyedül, vannak barátaink, családunk, férjünk, társunk, és velük nem egyoldalú a kapcsolatunk, felelősek vagyunk egymásért.

A darab Charlotte-ellenes, ez tagadhatatlan. Én nem mernék egy rendkívüli tehetség megoldásai ellen ilyen egyértelműen szavazni. Ha Charlotte nem volna más, mint egy anya a sok közül, akkor sem az egyoldalú elítélése a megoldás.

Radnay Csilla Éva alakítása őszinte, hihető volt. Udvaros Dorottya Charlotte-ja merev és tanácstalan, ami teljesen érthető. Nehéz lehet egy olyan nőt eljátszani, akinek a cselekedeteit tartalmilag, mélyen nem tudta magáévá tenni. Ráadásul megfelelő játékát láthatóan akadályozta a szörnyű piros ruha. Ezt egyszerűen nem sikerült megvarrni, van ilyen, de akkor lehet keresni egyet a jelmeztárban, ami kényelmes, illik a színésznőhöz. Fodor Annamária sérült lány szerepében megterhelő feladatot vállalt, ráadásul csak csodálhatjuk, nem szeretjük meg. A se hal, se víz lelkészt Széll Attila formálta meg hitelesen. Szakács Györgyi alapvetően kifejező ruhákba öltöztette a szereplőket, kivéve a már említett piros ruhát.

Díszlet: Zöldy Z. Gergely.

Az előadás  Orlai produkció.

Bemutató: 2016. március 28.

Budapest, 2016. november 22.

                                   Tóth Attiláné

 Á ZN