Meglepően
nagyméretű színpaddal találjuk magunkat szemben
belépéskor, mintegy (fél)szigetként,
az egyetlen falon majd óriási méretű,
vetített fekete-fehér fotókat láthatunk
(fotó, fények: Nagy András),
melyek Ingmar Bergman „szigetén”
(Faro) készültek
Svédországban. Most is szigeten vagyunk, amelyen
kevés ember él, a magány az
úr. Itt él Andreas Winkelman (Horváth
Lajos Ottó), aki azután is itt maradt, hogy a
felesége a gyerekkel elköltözött,
nem is tudja, hová. Itt él egyedül a szelíd
lelkű Johan Anderson (Szarvas József) is, olykor
találkoznak
egymással mint távoli szomszédok. Időnként
pedig megjelenik a híres építész, Elis
Vergérus (Schnell Ádám),
gyakran utazik külföldre, most
éppen Milánóba készül, ahol
kultúrpalotát tervez – amelyben nem igazán
hisz. De
tervezni szeret. Vele jön felesége is, Eva (Tóth
Auguszta), akiről kiderül, mennyire nem bírja a
magányt. És Anna (Györgyi Anna
m.v.), az ő ismerősük, aki
testét-lelkét ápolja a tragédia, az
autóbalesete után. Telefonálni tér be
Andreashoz, ott felejti táskáját, Andreas pedig,
ösztönös
kíváncsiságától
hajtva, elolvassa a táskában található
levelet egy másik Andreastól, feltehetően
a nő két éve meghalt férjétől.
Aztán
szinte ésszel követhetetlenül fonódnak a
szálak, történnek bizonyos momentumok:
van, amit józan ésszel érthetünk, így
Anna negyedik műtétjét, és van, ami
rejtély marad előttünk is: valaki kegyetlenkedik egyes
állatokkal a szigeten,
és éppen Johant vádolják. Ezt követő
öngyilkossága viszont valahogy nagyon is
érthető, különösen, hogy részletesen
megindokolja búcsúlevelében, melyet
Andreasnak ír.
Anna
vonzódása Andreashoz elég könnyen
elfogadható – lenne, mégsem az. Andreas
hallgatag, távolságtartó, Anna szerint ők
férjével nagy szerelemben éltek,
mintha férje szakítólevele nem lapulna ott a
táskájában.
Elis tud arról,
hogy feleségének viszonya volt Andreassal, Anna
férjével, Anna persze nem tud
róla. Arról azonban Elis nem tudott, hogy Evának
más férfiakkal is viszonya volt
házasságuk elején. Arra a kérdésre,
hogy miért is lett végük, nem kapunk
egyértelmű választ, Evának egyszerűen elege lett
belőle. Közben azt hiszi,
férjének őbelőle van elege… („pedig nem
is”). Ők viszont mindent – legalább is
nagyon sok mindent – megbeszéltek már
egymással (gyerekről nem esik szó az
előadásban). Férje nyugodtan kérdez bármit
is, például úgy gondolja, hogy
távolléte alatt ez az Andreas és a
felesége… de nem, nem történt
köztük semmi
olyasmi, Eva csak ott aludt. Elis ezt is elhiszi sajátos
nyugalmával. Csaknem
meglepődik azonban, amikor felesége váratlanul
utána fut, elutazik vele soron
következő külföldi útjára. Szerelemből?
Szeretetből? A magánytól való
félelmében? Lehet, hogy valóban mindegy is.
Andreas és
Anna mégsem tudnak közel kerülni egymáshoz.
Közéjük állt a ki nem beszélt, át
nem látható múlt. Természetük,
hajlamaik, érzelemviláguk? Anna a balesetben
szintén meghalt gyerekről alig beszél, pedig
gyászolja. És ő vezetett, ő
véletlennek mondja a balesetet. (Az 1969-es filmben
egyértelmű a szándékosság.)
Amikor Andreas nem bírja tovább (?) és
fejére olvassa az igazságot: férje
levelét, Anna öngyilkosságba menekülne, ebben
Andreas megakadályozza, egyelőre
(?) újra csak összefonódnak…
Kiss Csaba rendező, aki egyben
színpadra
alkalmazta (dramaturg: Kulcsár Edit),
elmondása szerint Bergman filmnovellájából
és a film forgatókönyvéből mint
irodalmi alapanyagból dolgozott (fordította: Kúnos
László), itt „színpadi film egy
részben” a műfaj megjelölése.,
teljes joggal. Mintha vágóképeket
látnánk a szereplők feltűnésével, hirtelen
eltávozásával. A színpadkép is
megkönnyíti mindezt a két óriási
felfüggesztett
plexivel, az egyik egy nagy fehér asztalt a székekkel
választja el némileg az ágytól,
a másik az asztalt a környezettől. Az asztal lehet
akár Winkelman konyhája,
akár Vergéruséké, de még
Johané is. Az ágy is hol Anna fekhelye
Vergéruséknál,
hol Andreasé, ahova Anna is beköltözött.
Elég hely van ahhoz is, hogy Andreas
kerékpárral közlekedhessen a szigeten, de még
a meggyilkolt kutyát, sőt később
a madarat is el lehet temetni szó szerint földbe. Andreas
„szekrénye” pedig a
színpad padlózatába süllyesztett, nem
igényel külön teret. A jelmezek
kifejezőek, sokszínűek, Elisé elegáns,
Andreasé egyszerűbb, Johan pedig – nos,
szegényes. Eva inkább tündököl, Anna
visszafogottabb. (Díszlet és
jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina.)
Kifejező a
zene, olykor „lemezjátszóról” halljuk.
(Palotai
Zsolt munkája.)
Istenkeresés,
igazság keresés – Anna különösen,
miközben hazudik talán eredendően önmagának
is –, szeretkezések, rejtélyek, az élet
értelmének, vagy éppen
értelmetlenségének keresése –
egyszóval, Bergman.
Ősbemutató:
2016. október 15.
Budapest, 2016.
október 16.
Györgypál Katalin
Á ZN