Három
olyan alkotás született a
magyar filmtörténetben, amelyeknek szinte minden
mondatát megjegyeztük,
alkalmanként idézzük, és örök
nyomot hagyott az életünkben. Ezek a Hyppolit,
a lakáj, A tanú és A tizedes meg
a többiek.
Túlszárnyalhatatlanok, reménytelen a remake,
vagyis az újrafeldolgozás. Épp ezért
kíváncsian vártuk az utóbbi
színházi
feldolgozását, ráadásul egyetlen
színen való megjelenítését, a
megrázó történet
hitelessé tételét. Valójában nem
hittük, hogy lehetséges vállalkozás. Most
mégis megtörtént a százéves Dobozy Imre
novelláját színpadra alkalmazni
anélkül, hogy az elvárt igényből leadtunk
volna.
A
színház okosan előre figyelmezteti
a „régi” nézőket, hogy a filmmel
ellentétben itt egyetlen helyszín van, így
néhány helyzetkomikumot át kellett írni.
Ám most ez is sikerült.
Csodáljuk
Lengyel Ferenc Jászai
Mari-díjas rendező merészségét, a Keleti
Márton filmjében szereplő
színészóriások
„helyettesítését”. A rendezőnek
sikerült! Olyanok tapsolták ki
háromszor is a színészgárdát, akik
még látták és akik már nem
láthatták a
filmet. Hihetetlen! Ugyanott nevettünk és sírtunk,
mint annak idején…
A
színdarab „bombasztikusan”
kezdődik a második világháború
végén. Az elegáns bárói
kastélyban csak a
hátramaradt inas őrzi a házat, amely iszonyatosan
rázkódik a környék bombázása
miatt. Az inas, Albert megformálására
telitalálat volt Eperjes
Károlyt
választani. A lövöldözések elől a
házba katonaszökevények törnek be.
Közöttük
van Gálfy Eduárd zászlós (Fillár István – Jászai
Mari-díjas színész), majd
érkezik a tizedes (Bede-Fazekas
Szabolcs alakítja) és egy civil fiú.
Egymást
gyanúsan méregetik, letartóztatják, falhoz
állítják, össze-vissza hazudoznak.
Megjön a keretlegény és fogvatartottja, a
munkaszolgálatos – aki „nem zsidó,
rosszabb, politikai”. Az inas előkelő viselkedése
némileg ráncba szedi őket. A
megfáradt szökevények kérdezik, van-e valami
pia. Az inas szerint „Courvoisier,
Scotch, Mária Terézia brandy…” –
újabb kérdés: „pálinka nincs?”
Az inas az ital
ízleléséből hosszas bemutatót tart nekik,
de a katonák csak felhajtják a nemes
nedűt. Aztán jönnek a nyilasok, élükön
Krasznavölgyivel (Gémes
Antos alakítja),
mindenkit falhoz állítanak, leszerelnek, amikor „az
oroszok már a spájzban
vannak”. Erre a nyilasokat fegyverzik le, és
bezárják egy szobába. A
szerencsétlen, sebesült orosz tizedest, Grisát (Takács Géza) a magyar
tizedes
gond nélkül megoperálja, kiveszi a
lábából a golyót, hiszen még
jól jöhet neki
ez a ruszki. „Három év a fronton, és az
ember mindent megtanul. Ha egyszer
ráérek, kiveszem a mandulád” –
böki oda a beosztottjának. Grisát
pálinkával
érzéstelenítik, aztán már ki sem
józanodik. Megint jönnek, betörnek a kastélyba
az SS tisztek (Tahi József
vezetésével), de hamar elhagyják a
helyszínt. A
szökevények többször átöltöztek,
csinosan összetartó csapattá alakultak,
elrejtették a nehezen megszerzett kaját, hol ide, hol oda
álltak, elegük van az
egészből. A munkaszolgálatos megpróbál
kiállni a kapuba, azt ordítja, hogy „ja
vengerszki kommunyiszt”, de a légnyomás
letaszítja onnan. Megérkeznek a
szovjetek (Tóth Sándor),
a magyar szökevények hozzájuk is
átállnak,
előretolják Grisát, velük rohan a
munkaszolgálatos is. Az oroszok néhány
festményt persze magukkal visznek. Utánuk az összes
magyar a négy világtáj felé
szétrohan.
Amiben
folyton egyetértés volt
közöttük, hogy az ételt és az italt az
életükkel együtt menteni kell. A saját
érdekében minden magyar életművésszé
vált. Mesterien lavíroztak (lavírozunk) a
nagyhatalmak között, azt hisszük, múlik rajtunk
valami. Ügyeskedünk, ráfázunk,
nem tanulunk a történelemből – ilyenek vagyunk.
A
színészek alig tudták kivonni
magukat a nagy elődök példái alól, nem csoda.
Bede-Fazekas Szabolcsnak
maradéktalanul sikerült Sinkovics Imre
alakítását még csibészesebbre venni.
Eperjes Károly remekelt, persze tudjuk, Major Tamás
tanítványa volt. Talán
Fillár István utánozta legjobban Darvas
Iván filmbéli gesztusait, de
megbocsátható. A többiek szintén
átérezték a szájukba adott poénokat.
Miközben
a sorsunkon sírtunk, magunkon nevettünk.
Kovács Yvette Alida
díszletei és
jelmezei tökéletesek. Dicsérendő Deres Péter dramaturg műve, Vecsei László
találó zenei aláfestése, Juhász Andrea
rendezőasszisztens hozzájárulása Lengyel
Ferenc nagyszerű, tragikomikus megoldásaihoz. Gratulálni
kell a kifejező
plakáthoz is!
Ezt meg
kell nézni, újra élvezni,
mert a film a fiatalok számára már a
múlté!
Bemutató:
2016. szeptember 30.
Budapest,
2016. október 10.
Dobi Ildikó