Pestinek feltétlenül pesti ez
az
előadás, de hogy barokk lenne, azt valahogy nem érzem. Mi
is a barokk? Egy
művészeti stíluskategória – mellesleg
uralkodó időszaka a 17–18. század –,
amelyre egyrészt a monumentalitás, másrészt
a cikornyás túldíszítettség,
erőteljes hullámzás, pompaszeretet volt jellemző. Dés Mihály
színművére
(műfaja: vígjáték) ezek közül egyik sem
illik, talán inkább túlburjánzásnak
nevezném azt a jellemzőjét, hogy minden 80-as
évekbeli anomáliát bele akar
passzírozni a darabba, poénokat erőltet belé, na,
ezektől aztán sajátosan lesz
barokk a Pesti barokk.
Adva van a harminckét éves
Koszta
Jancsi (Szabó Kimmel
Tamás) – Budapest 5. kerületi lakos –,
váltakozó
nőismerőseivel, akik közül Marit (Bánfalvi Eszter) és
Évát (László
Lili)
ismerjük meg közelebbről, barátja Gábor (Schruff Milán),
nagybátyja, Ernő
(Mészáros
Máté), és az „egyetlen stabil pont
életében”, a nagyanyja. Az egész
színdarab központi figurája a 93 éves
nagymama, akit ráadásul Kern
András
alakít, felejthetetlen személyiség. A nagymama
őslakosnak számít a belvárosi
lakásban, 1928 óta lakik itt, eltemette
férjét, egyik fiát és Jenőt, a
társbérlőt, most unokájával él
együtt, kölcsönösen alkalmazkodnak
egymáshoz.
Jancsi zaklatott értelmiségi életet él,
keresi az érvényesülési lehetőségeket,
az igazi szerelmet, bulizik, igazán aranyos gyerek, csak semmi
nem sikerül
neki. Különös gonddal vigyáz a szerző arra, hogy
Jancsit jó gyerekként mutassa
be nekünk. Alapjában segítőkész, a
nagymamával kifejezetten tisztelettudó, Mari
és Évi közt inkább ingázik, mert nem
tud választani közülük, a lányok is
ragaszkodnak hozzá, végül mindkettő otthagyja,
Jancsi egyedül marad és
zen-buddhista életmódot választ, meditál.
Ez csak a történet
vezérfonala, erre
épül föl minden más oldalszál,
elsőként a karikatúra-szerűen színpadra írt
nagymama figurája. Az ántivilágból itt
rekedt öregasszony a jelen valóságot már
csak nyomokban érzékeli, összekever mindent
mindennel, inkább saját
fiatalságáról szeret mesélni, kiviteti
magát a temetőbe szerettei sírjához,
ahová majd ő is hamarosan kerülni fog. Másik
mellékszál Jancsi barátja, Gábor,
célja az Amerikába kerülés minden
áron. Jancsit is hívja magával, de egyedül
kell mennie, mert Jancsi marad. A repülőtéri
búcsúzkodás mint jelenet komikumba fullad, a
szülők furcsán viselkednek, egy zsidó ünnep
nevén
vitatkoznak (széder vagy pészah). De hasonló az
Ernő bácsi találmányainak
elővezetése, a házkezelőségi alkalmazott
megjelenése a lakásban ellenőrzés
céljából, vagy a belügyi biztos Jancsit
beszervezni akaró ügyetlenkedése,
később lerészegedése. Hosszú és
unalmas a temetői jelenet (egy pillanatra
felkapjuk a fejünket a játékautón, amibe
befért a három szereplő), lehangoló a
kórházi elfekvő, és nagymama
haldoklásának részletei.
Dés Mihály majd
hatszáz oldalas
regényét Upor
László dramaturg írta át
vígjátéknak, konkrétan színpadra
alkalmazta: Kern András,
rendezte: Göttinger Pál.
A szövevényes, sokszereplős
cselekményt nem volt könnyű két és fél
órás színdarabbá átgyúrni.
Ehhez jó
sokat kellett húzni a regényből, de a 80-as évek
hangulatát, a késő Kádár kor
kinövéseit illett megtartani. Ez utóbbi csak
úgy sikerült, hogy a komikus
szálat felerősítették, és a legtöbb
jelenetet kabaré szintre süllyesztették,
ami biztos poénjaival a közönségsikert
feltételezi. A szerelmi szál nem
elegyedik ezzel a kabaré jelleggel, inkább halad egy
érzelmi csőd irányába.
Mari a darab végén ösztöndíjjal
Amerikába készül (vélhetően Gábor
után megy),
Évi pedig Jancsi gyerekét inkább elveteti, mert
fél felvállalni a bizonytalan
kapcsolatot. Jancsi így marad magára, nagyanyja
lakásából pedig Ernő bácsi
túrja ki, mert megszerezte rá a bérlői jogot.
Szalai
József díszlete egy belvárosi
lakásbelsőt imitál, furcsasága, hogy alacsonyak az
ajtókeretek, a színészeknek
le kell hajtaniuk a fejüket, hogy be- és kijöjjenek
rajta. Ez inkább praktikus
jelenség, mint szimbólum, néhány
telefonbeszélgetés ugyanis az ajtókeret
fölött
realizálódik, a telefonáló szereplőnek
látszani kell a közönség felé.
Látszik
is. A jelmezek (tervező: Cselényi
Nóra) lehetnek akár a 80-as évekből is,
kivéve Évi macskanadrágos
szerelését, ami akkor még nem volt divat. A
nagymama
öltözék sikerült legjobban: Sztk-keretes
szemüveg, pamut hálóing, köntös,
dzsörzé pulóver kardigánnal, a fűzős
félcipő és a berakásos frizura jól
jellemzi az idős matróna öltözési
szokásait, ami attól lesz pikáns, hogy a
szerepet Kern András játssza. A szerepből egy pillanatra
sem esik ki, sipítós,
affektált hangon beszéli végig a szöveget,
botorkálása, sopánkodása, a
régmúlt
állandó felidézése teljes
illúziót kelt, mint színészi
alakítás. Karakterként
azonban a már említett kabaré
kategóriát képviseli. Szabó Kimmel
Tamás
szokásosan jó formáját hozza, a kiforratlan
értelmiségi fiatalembert, aki a
csodát várja, és az nem jön el, helyette
csalódás, mellőzés éri szüntelen.
Nehezíti a szerepet, hogy néha átmegy
narrátorba, nézőpontot vált hirtelen. Schruff Milán
Gábort, Jancsi barátját, Mészáros Máté
pedig az összes többi
férfi szerepet játssza. A női szerepek is megoszlanak
Bánfalvi Eszter és László
Lili között. Villámgyorsan alakulnak át egyik
figurából a másikba, boszorkányos,
egyben profi a tempó.
A világítást Szondi György tervezte, a
grafikát Csáfordi
László. A rendező munkatársa: Jánoska Zsuzsa.
Színpadra
alkalmazta: Kern András.
Producer:
Orlai Tibor.
Ősbemutató:
2016. október 7.
Budapest,
2016. október 8.
Megjelent
a Kláris
17/2. számában.
Földesdy Gabriella
