A
színpadot vízszintes irányban egy
térelválasztó osztja ketté, benne
négy
ajtókeret, ezen keresztül járnak ki és be a
szereplők, nekitámaszkodnak,
szlalomoznak az ajtók között. Minden ajtóhoz
tartozik egy elnyűtt támlás szék,
néha leülnek rá, de többnyire áll
mindenki. Az ajtók maguk nem láthatók az
előadás
végéig, amikor is mind a négy becsukódik.
Willy Loman öngyilkosságával házának
ajtói is végleg bezárultak. A díszlet
és a jelmez tervezője Kálmán
Eszter. A
Loman család tagjait fürdőköpenybe
öltözteti, míg a férfi epizódszereplők
színes öltönyökben mutatkoznak. A
családtagok neglizsé öltözéke fejezi ki
(talán) elkülönülésüket a
környezetüktől. Nem fogadják be őket, ők sem fogadnak
be másokat.
Arthur Miller
drámájának
1949-ben volt a bemutatója a Broadwayn.
A cselekmény a háború utáni
jelenben játszódik, és nagy pofont ad az
amerikai életformának, amelyben az ügynöki
munka a karrier csúcsát képviseli.
Miller a tevékenységet leleplezi, kiüresedett,
zsákutcás megoldásnak ábrázolja.
A foglalkozás maga embertelen. A drámát 1959-ben
játszotta a Nemzeti Színház
először, ez volt Tímár József utolsó
szerepe. A színész súlyos beteg volt már a
bemutatón is, attól féltek, hogy a darabbeli
halál menet közben a színész
halálával kapcsolódik össze.
Tímár 1960. május 24-én játszotta
utoljára Willy
Loman szerepét, és október 3-án halt meg.
Alakítása, két hatalmas
utazótáskája
a magyar színháztörténet jelentős
állomásává vált, amire
szüntelenül
hivatkozunk.
Mácsai Pál rendezésében
a főhős már az első pillanattól fogva szánalmas
figuraként jelenik meg, egy
percre sem tudja elhitetni velünk, hogy sikerei
csúcsán van, vagy valaha
elismerték a szakmában. Kisszerű alakját
először próbálja titkolni, de még ez
sem megy, hamar bevallja fiainak kudarcait. Néha
megrohanják a hazugságból
teremtett emlékképek saját
nagyszerűségéről, de ezeket sem ő, sem környezete
nem hiszi el, a néző még kevésbé.
Két felnőtt fiának hasonló kudarcokkal teli
az élete, egyik az iskolát nem tudja befejezni, a
másik az iskolával nem megy
semmire. Családot sem képesek alapítani,
üzleti tervezgetéseik nevetségesek.
Biff duplán sérült személy,
kleptomániája miatt sehol sem alkalmazzák,
másrészt
iskolai bukása idején akarata ellenére leleplezte
apja kicsapongását egy
könnyűvérű nővel. Ez óriási
csalódást, kitörölhetetlen nyomot hagyott
benne.
Öccse, Happy még kiforratlan, komolytalan
személyiség, nem fogja fel, mi is
történik valójában körülötte.
Willy felesége, Linda nagy erővel és lemondással
akarja fenntartani a család látszatát, növeli
Willy önbizalmát, minden egyéni
ötletét feláldozza férjéért.
Mivel
Willy Loman
hatvanas éveire semmit sem tud felmutatni munkája
eredményeként - a ház, amiben
laknak, épp akkor lesz a családé, amikor Willy
már kilép az életből –, az
életbiztosítás válik
életcéllá. A részletek pontos
befizetésével Willy a
biztosítási végösszeget hagyja fiaira, mert
egyéb vagyona nincs. Úgy készül az
öngyilkosságra, mint más egy sportversenyre, rekord
megdöntésére. Évek óta
vegetál, látszatéletet él,
elveszítette józan
ítélőképességét, már csak az
egyetlen lehetséges „teljesítményre”
képes koncentrálni, és ez a földi
létből
való kilépés. Családja érzi a
véget, de mintha igazán nem akarnák
visszatartani. Barátai, és még a fiatalabb
szakmabeliek is leírták őt régen,
most már a szemébe is mondják. Az
önérzet ezt már nem bírja elviselni,
ezért
nem lehet más megoldás.
Arthur
Miller drámája
nem korhoz, nem térhez, időhöz kötött
történet, tudomásul kell vennünk, hogy
főhőse nem standard figura, ahogy a kor szelleme változik,
úgy változik ő is.
Ez esetben Willy Loman egy végtelenül sebezhető, gyenge,
kiszolgáltatott lény,
aki eleve halálra ítélt személy, már
megjelenése pillanatában vesztes. A
gyengék osztályrésze az övé,
pusztulásra ítélt, szerencsétlen
flótás. Ezt a
tendenciát erősíti meg Mácsai Pál
rendezése.
Visszafogott
színészi
alakításokban volt részünk. Gálffi László
egy pszichopata ügynököt hozott
színre, aki vibrál, állandóan küzd,
hogy elfogadtassa magát környezetével. Bár
Willy Lomant sosem képzeltük el így,
Gálffitól elfogadjuk ilyennek. Lindát
Kerekes Éva
játssza, az ő játéka egyetlen dologra
összpontosít, hogy tudjon
időben megbocsátó szeretetet nyújtani az
élettársnak, és nagyszerűnek lássa
férjét bármi áron. A
színésznő sokat sejtetően mosolyog mindvégig, a
sértéseket
lenyeli, nem veszekszik, szinte közönyös. Biff, az
idősebb fiú szerepét Molnár
Áron (m.v.) játssza, a történet
tragédiája nála csapódik le igazán,
ellensúlyozza a Gálffi által játszott,
mindent szőnyeg alá söprő apafigurát.
Ficza István (Happy)
a fiatalabb fiút alakítja, kisebb fajsúlyú
figurája
könnyen játszható szerepet alkot. Kerekes Viktória
játssza a „Nő” figurát,
rövid jelenetét kiválóan oldja meg,
igazán fontossá tudja tenni ezt az
örömlány
epizódot, amikor Biff összetalálkozik apja
szeretőjével. Epres Attila
(Charley)
és Csuja Imre (Ben
bácsi) szokásos formájukat hozzák, a kisebb
szerepekben
egyetemi hallgatók (leendő színészek)
tündökölnek, közülük a Howard Wagnert
játszó Dóra
Béla alakítása volt a legérettebb.
A
drámát Hamvai
Kornél
fordította újra (a régi fordítás
Ungvári Tamás munkája), dramaturg: Ari-Nagy
Barbara. A Miller-dráma végén
külön egységet képez a befejező rész
„Requiem”
elnevezéssel, a mostani rendezésben a befejezés
nem alkot külön egységet, sőt a
jellegzetes fékcsikorgás is elmarad Willy
távozásakor. Minden egybemosódik.
Budapest,
2016. június
13.
Bemutató:
2013. június 3.
Földesdy
Gabriella