Stanislaw
Wyspianskinak (1869–1907), a lengyelek fiatalon elhunyt
klasszikusának egyik
emblematikus drámáját láthattuk a MITEM
programjának keretében. A szczecini
színház a lengyelek egyik fontos nemzeti
drámáját mutatta be 21. századi
formában és gondolatiságban.
Wyspianski
a lengyelek számára
olyan, mint nekünk Ady, még akkor is, ha Ady nem írt
drámát, a két művész sok
vonatkozásban hasonlít egymásra. Majdnem azonos
korban éltek, nemzeti
sorskérdésekkel foglalkoztak, műveik
lefordíthatatlanok idegen nyelvekre, a
szecesszió meghatározó életükben,
jártak Párizsban, és fiatalon, vérbaj
következtében halt meg mindkét művész.
Wyspianski ráadásul festő és grafikus is
volt, abban is jelentős. Legalább hét remekművet alkotott
drámai műfajban,
közülük leghíresebb a Menyegző, a
nemzeti szimbólumok tárháza, ebből Andrzej Wajda
készített filmet 1972-ben.
Hasonló jelentőségűek a Feltámadás
és
a Novemberi éj című
drámái, és a most
látott Akropolisz (1904) című is. A
dráma eredetileg négy felvonásos, a krakkói
Wawelben játszódik a feltámadás
éjjelén, Húsvétkor. Szereplői nem eleven
alakok, hanem mitológiai figurák, akik
életre kelnek. Előbb nimfák, tündérek,
angyalok pajzánkodnak, majd átadják
helyüket a trójai mondakör alakjainak, Priamosznak,
Hekabénak, Párisznak,
Helenének, Hektórnak. A fiatal szereplők szerelmesek, az
öregek megértők,
népmesei figurákká válnak mindannyian,
érezhetővé válik, hogy ők egy
alaptörténet kulcsfigurái, nem halhatnak meg
egészen. Következik a bibliai
Jákob-történet, Izsák, Rebekka, Ézsau,
Jákob, Lábán, Ráchel és Lea, ami
szinte
leképezi az ismert „tál lencsés”
és a „lajtorjás” epizódot.
Ótestamentumi
jelenet, ami újszövetségi megbocsátó
hangulatot áraszt. Végül a zsoltárszerző
Dávid király Hárfásként istenes
énekeket énekel, megjelenik Krisztus-Apolló
egyesített Megváltó alakja, a Wawel összedől,
ugyanakkor fel is támad, mert
mindez a „feltámadás” éjjelén
játszódik, itt a 18. században eltiport,
felosztott lengyel nemzet jövőbeni
feltámadásáról lehet szó.
A
dráma magát a
drámaiságot is megszünteti, ha komolyan
játsszák, összedől a Wawelen kívül a
színház, maga alá temetve a nézőket is. Nem
világos – főként nem lengyel
nemzetiségűeknek –, hogy mi az a szellemiség, ami a
négy felvonást összetartja?
Kívülállóként mondható, hogy
egy történelmi folyamat vízióját
láthatjuk a testi
szenvedélytől a krisztusi hithez megtérve, ami
végül az individualista egyén
magánvallásához vezet. A
drámaíró misztikus gondolkodása,
világmagyarázata
érvényes, mint bármely más emberi rendszer,
épülhet rá dráma, vagy másféle
művészi alkotás.
Mindez
hogyan mutatkozik
meg a Nemzeti Színházban látott
vendégjátékban? Nehezen és
hézagosan,
elsősorban azért, mert a drámai szöveg csak lengyel
nyelven hangzik el, nincs
szinkrontolmácsolás fülhallgatóval. A
négy felvonást egyben, szünet nélkül
játsszák. A majdnem teljesen üres színpadi
térben minimális díszletelemek
igazítanak el bennünket, néhány
kellék, hangszer, geometrikus alakzat. Nem
segít a szereplők semleges öltözete sem, mindegyik
fehér-fekete kombinációban
visel női-férfi ruhát. Meglepő, hogy mindenki egyforma
fekete gumitalpú
bakancsot hord. Némi fogódzót kapunk a zene, az
ének tekintetében, főként a
Dávid zsoltárok tangóharmonika
kíséretes változata ragadja meg a nézőt,
amit
egy nő ad elő (Hárfás) hangos, érzelmes
változatban. Domináns hangzás volt a
gyakori dobszó, és a szép
hegedűszólók. A targoncán betolt szobrok vagy
szoborként betolt emberek – néha
angyalszárnnyal – szerepe nem volt világos.
Ami világos volt, az a negyedik részben betolt
Krisztus-szobor, kezében lengyel
zászlóval. Az erősen hívő keresztény
lengyelség egyértelmű elköteleződése a
krisztusi életelvek mellett. És nem dőlt össze a
katedrális, vagy mi nem fogtuk
fel, hogy összedől minden Szent Sztanyiszláv
síremlékére. Ezzel szemben jól
érzékeltük a második részben a
meztelen felsőtesttel tangóharmonikázó Cassandra
(?) (Maria Dobrowska) kellemesen hangzó
énekszólóját, gondolván, hogy a
jóslatát énekli el számunkra.
Wyspianski
drámáit
hazáján kívül nem adják elő, hisz őt
igazán csak a lengyel ember érti, aki
ismeri és éli saját
történelmét, a régit és a mostanit is.
Ám jó volt
megismerni azt a világot, ami a lengyelek sajátja, ami
nekik jelent annyit,
mint nekünk a Bánk
bán, vagy Ady magyarságot ostorozó versei.
A
darabot Anna
Augustynowicz rendezte, dramaturg: Wodzimierz Szturc, díszlet: Marek Braun,
jelmez: Wanda Kowalska, zene:
Jacek Wierzchowski,
koreográfia: Zbigniew Szymczyk.
Videó-vetítés: Wojciech
Kapela, fény: Krzystof
Sendke. A szerepeket 29 színész játszotta
el, egy
színészre legfeljebb két szerep jutott. A
színészi játékot általában
monumentalitás, mozgáskultúra,
összjáték, jó artikulációs
képesség, kiváló
hangsúlyozás jellemzi (ha mi nem is értjük,
ez megállapítható).
Budapest,
2016. április
26.
Az előadás időpontja: 2016.
április 24. (MITEM)
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣
