Vannak
örök darabok, amelyeket mindig szívesen
nézünk, és a rendezők is szeretettel
nyúlnak hozzájuk. Ilyen Szigligeti
Ede Liliomfija.
Egyszerűen megunhatatlan. Pláne igaz ez, ha kicsit még
át is írják, megspékelik
tréfás szövegekkel, jópofa poénokkal,
harsánysággal, akrobatikus mozgással. Ezt
láthattuk ifjabb
Vidnyánszky Attila rendezésében, Vecsei H. Miklós és a
rendező
átírásában az Ódry
Padlásán. Nem először és nem
bemutatóként, csak annyi
történt, hogy a budaörsi Latinovits
Színházban volt a bemutató még tavaly
(2015), aztán áthozták ide a Padlásra
néhány alkalomra.
Az
Ódry
Padlás nevű játszóhelyén
középen kereszt alakban deszkapalló, a
végeken egy-két
négyzetméternyi hely. A pallók alatt
néhány süllyesztő, a szobajelenetet egy
kézzel tartott képkeret jelzi, az ajtót ugyancsak
egy hordozható törpe
ajtószerűség jelképezi. Minden más
helyzetben a színészek rohannak
keresztbe-kasul a pallókon, ugrálnak, bukfenceznek,
átöltöznek, lefekszenek.
Mindezt maguk a szereplők találhatták ki, mivel nincs sem
díszlet-, sem
jelmeztervező.
A
féktelen
játszókedv és a kifogyhatatlan
ötletbörze jellemzi ezt a Liliomfit. Ebben
az előadásban tényleg elmondhatjuk, hogy a szerző
eredeti műve nem betű szerint jelenik meg, inkább a
szellemét próbálták
megtartani, mondhatnám: kiteljesíteni. Egy pillanat
megállás nincs a játék
közben, hihetetlen energiával, tűzzel
komédiáznak, valahová visszanyúlva a
vándorszíntársulatok korába, amikor
szegényes körülmények között tudtak
csak
játszani a színészek, ágról
szakadtak voltak, sokszor egy vacsoráért előadtak
egy színdarabot, maguk varrták a jelmezeket (a mostani
jelmezek is házi
készítésűeknek tűnnek), és nagyon kellett
szeretni a mesterségüket/művészetüket,
hogy vállalják a cigányéletet, a sok
kellemetlenséget. Az anyagi tehetséget
pótolták szellemi munícióval, furfanggal,
mindezt azért, hogy elkápráztassák a
nagyérdeműt. Szigligeti is azért írta ezt a
darabját, hogy a hazai színjátszás
ázsióját emelje, ezért teszi
nevetségessé Szilvai Tódort, akinek
kigúnyolja
öntelt tudós voltát és
színészgyűlöletét. Az író maga
is színészként kezdte,
majd írt 101 színművet, élete végére
a Nemzeti igazgatója lett, szerette
beosztottjait, saját gyermekeiként bánt
velük. A színész gyermek marad
mindhalálig, mert imád játszani, élni sem
tud nélküle.
Az ifjabb
Vidnyánszky az egyetemi hallgatókból
összeállt társulatával ezt a
játszási
őrületet lovagolta meg. Amikor még el sem kezdődik az
előadás, a szereplők
elvegyülnek a nézők között, egyik-másik
hangosan elkurjantja magát: „én
teátrista leszek”, és az a vicces, hogy
tényleg azok lesznek, a szó szoros
értelmében is. Ez a teátrista vallomás
élet-halál kérdése. E néhány
fiú és lány
önfeledt harsánysággal mókázik,
kiabál, imitálja a nem létező kelléket,
és
egymás szavába vág, villámgyors
mozdulatokkal lakja be ezt a két deszkát, ami a
rendelkezésére áll. Sokszor nem hiszünk a
szemünknek, pontosabban attól félünk,
hogy valamelyik közénk, a székeink közé
esik be, és akkor mit csinálunk?
A
vígjátékot két részben
játsszák, az első rész végén
érkezünk el oda, hogy
Kányai vendéglős vendégszeretetét
élvezhessék a szereplők. És ekkor kitör a
szünet, ami arra ad lehetőséget, hogy mi is részesei
lehessünk valamiféle
vendéglátásnak. A játszó
színészek a szünetet arra használják
fel, hogy
tálcákon zsíros kenyeret hagymával
szervírozzanak a közönségnek, hozzá egy
pohár üdítőt is lehet venni, nehogy szomjan haljunk.
Mindez Kányai uram
vendéglőjének kínálataként jelenik
meg az előadásban. Ennyi gesztus túlzásnak
tűnik egy színházi produkcióban, először
feleslegesnek látszik, később úgy
érezzük, a koncepció része, mint az
aktualizáló beszólások, vele jár ez
is.
Megesszük a zsíros kenyereket, az előadás
folytatódik a vendéglői jelenetekkel,
ifjabb és idősebb Schwartzcal és a mindenkori
személycserékkel, amitől oly
bájos ez a Liliomfi.
A
szereposztásban többségében egyetemi
hallgatók játszottak, de szerepeltek
korábban végzett színészek. Utóbbiak
közt nagyon élveztük Spolarics
Andrea
férfihiányban szenvedő Kamilláját, aki
Szellemfi után vágyakozik, bár ő
Liliomfinak hiszi. De szerettük Ilyés
Róbert hoppon maradt
Szilvai Tódorját és Dóra Béla
törzsvendégét is, aki folyton írogatott
valamit egy ősrégi írógépén.
Az egyetemisták közt Gyöngyösi
Zoltán Kányai fogadósa aratta a legnagyobb
sikert izzasztó teljesítményével,
rögtön a nyomában csodáltuk Böröndi Bence
Szellemfijét és Szabó
Sebestyén László karakterisztikus fej-
és arcformával
rendelkező Liliomfiját. Mindhármuk tehetsége
elvitathatatlan. Őket
megközelítette Figeczky
Bence Gyuri pincér szerepében és Rujder Vivien,
Erzsinek, a fogadós lányának
alakítójaként. Vecsei H. Miklós
játszotta az ifjú
Schwartzot igen magabiztosan, jóképűsége nem tette
hiteltelenné, sőt jól állt
neki a monokli, mellesleg ő a darab dramaturgja és
átdolgozója is egyben.
Szerepeltek még Bregyán
Péter (idősb Schwartz),
Kiss Andrea (Mariska), a zenét,
valamint a madár- és egyéb hangokat, zajokat Kovács Adrián
szolgáltatta,
rendezőasszisztens: Juhász
Gabriella voltak.
Ha ez
vizsgaelőadásnak készült, és ezen
múlik, hogy rendező és színészek
alkalmasak-e
leendő pályájuk betöltésére, akkor
innét kéretik jeles osztályzatokat adni
nekik, mert mindegyik igen jól teljesített.
Szívesen lennénk részesei további
nagyszerű előadásoknak, ahol végzett rendezőként,
dramaturgként, színészként
tekinthetnénk meg majdan bemutatandó
produkcióikat. Ezt meg nagyon köszönjük,
jól éreztük magunkat, tetszett az előadás,
gratulálunk!
Budapest,
2016. április 3.
Bemutató:
Budaörsi Latinovits Színház, 2015. november 28.
Megjelent
a Kláris 16/5.
számában
Földesdy
Gabriella
♣
♣
♣
