A színpad teljes hátterét
lezáró rozsdás fal néz szembe
velünk, kétoldalt hasonló módon
lezárva, de néhány rácsos
fém-ajtóval. A
színpad fölött két erős fémláncon
egy óriási téglalap,
világítótest – éppen
most. Ebből még „bármi” is lehet. Akár
a mai korban is játszódhat.
Valló
Péter Nádasdy Ádám
fordításában állította
színpadra a
közismertnek vélhető A
velencei kalmárt mint „keserű
vígjáték”-ot, két részben,
nagy vonalakban Shakespeare-t
követve. A szereposztás szerint is az abszolút
főszereplő itt Shylock, zsidó bankár (Kern András) – akinek sem
az nem bűne,
hogy zsidó, sem az, hogy bankár – bár a
kamatfelszámítás mértéke, sőt,
egyáltalában megléte ellenérzést
vált ki a városban; gyűlölete a világ, vagy
csak Velence, vagy inkább csak a keresztények, de
legfőképpen Antonio, a velencei
kalmár (Stohl András)
iránt annál egyértelműbb. Nos, Antonio sem megy a
szomszédba, ha megalázó szavakkal lehet illetni
Shylockot. Teszi még akkor is,
amikor szeretett jóbarátja,
Bassanio (Telekes Péter)
számára kér kölcsön nagyobb
összeget – úgy kéri, mint
ellenségétől, nem mint barátjától.
És úgy is kapja meg, bár előbb nincs
tudatában ennek, sőt, viccnek veszi, és persze biztos
abban, hogy idő előtt vissza
tudja fizetni a kölcsönt. A szerencse azonban mindig
forgandó, miért lenne
éppen most más?
Bassanio egy Belmond béli gazdag
grófnőt szeret, aki fiatal
is, csinos is, okos is. A kapott sok pénzt szórja ugyan,
de azért csak eljut
Gratianóval, a fiatal tiszttel (Varju
Kálmán) Portia (Bach
Kata) udvarába. Sőt,
még a három ládika rejtélyét is
megoldja. Halvány gyanú felmerülhet ugyan
bennünk, hogy ebben talán Nerissa, Portia barátnője
és egyben Gratiano szerelme
(Péter Kata) is
besegíthetett, hiszen az ő sorsuk is attól függ,
Bassanio
helyesen választ-e ládikát. A sors
szeszélyéből boldogságuknak hamar vége
szakad,
megtudva, hogy Antonio hajói elsüllyedtek, zátonyra
futottak, a kalmár
nincstelenné vált, nem tud fizetni,
ráadásul a zsidó bankár lánya,
Jessica (Tornyi
Ildikó) – egy robogón –
megszökött Lorenzóval, a fiatal úriemberrel (Józan
László), és éppen itt tűnnek fel.
Még ez is Bassanio, tehát rajta keresztül
Antonio nyakába varrható. A határidő
lejárt, a zsidó pedig nem fogad el
mástól pénzt, a kölcsön
többszörösét sem, ő mindenáron és
határozottan – és
nagy ellenszenvet keltve – ragaszkodik a szerződéshez: az
egy font „élő” húshoz
Antonio testéből. Pedig a Dózse, Velence elnöke (Fesztbaum Béla) is mindent
elkövet, hogy megváltoztassa Shylock akaratát, de a
törvény az törvény. Ezzel
él – vissza – most a zsidó bankár is,
egyre nagyobb gyűlöletével mérgezve magát
és a világot. Megérkezik idegen földről a
híres ügyvéd segédje, ahogy kell, meg
az írnoka – férfiruhában, bajusszal nem
annyira elragadóak, de nem tesz semmit,
itt ész kell, az pedig van elég. Szinte groteszkké
válik a jelenet – máskor is,
nem csak itt és most –, amikor Shylock, gyűlölettel
telve, az ítélőbírák
előtt, a pulpituson esne neki a kalmár
legyilkolásához. Nehéz dolog, hiszen aki
beül megnézni az előadást, pontosan tudja, hogy
Antonio megmenekül, de a kalmár
ezt „nem tudhatja”…
Shylock nagy nehezen felfogja, hogy vér
nélkül neki sem
sikerülhet a jussát kivágnia Antonio szíve
tájékáról, és menekülne ebből a
helyzetből, de azt már nem lehet. Elveszti vagyona felét,
végrendeletében nem
semmizheti ki lányát, hitét is meg kell
változtatnia – ez utóbbi valahogy nem
érinti túl mélyen. Hiszen lánya
elvesztése is kevésbé érdekelte, mint az ő
kifosztása.
Az előadásban rövid jelenetben íratják vele
alá a szerződés papírjait a lakásán
– és alighanem Gratiano megszúrja, úgy
tűnik, büntetlenül, a bankárt véres
testtel támogatja barátja, Tubál (Kerekes József),
talán a kórházba. Erről
Shakespeare „nem nyilatkozott”.
Portia bizalma férje iránt
jelentősen megrendült, amikor
Bassanio a gyűrűt másnak, jelesül az idegen
ítésznek (aki ő maga) ajándékozza, igaz,
Antonio
erélyes felszólítására.
Ugyanígy jár Gratiano is. „A jövőt az idő majd
kiforgatja”
– mondja végül az okos Portia. Mert ki tudja, hol a
határ a mély férfibarátság
és a férfiszerelem között?
Nemcsak Shylock marad egyedül a
kórházi (?) szobájában.
Antonio is, bár a kilencből három hajója
mégis megmenekült. Az előadás elején
is már búskomorága miatt
„szólták meg” társai – pedig
akkor látszólag nem sok
oka volt erre. De Bassanio most már Portiáé minden
jel szerint, és még a vele
megesett majdnem-tragédiát is fel kell dolgoznia.
Játszanak még: Salarino
– Orosz Ákos,
Solanio – Csapó Attila,
Lancelot, a
szolga – Karácsonyi
Zoltán, Simona – Puzsa
Patrícia és Leonardo – Adányi Alex.
Továbbá: Kiss
Izabella, Magyar Ilka, Zsíros Linda, Kovács Tamás,
Latabár
Kálmán, Túri Sándor.
Zenészek: Dráfi Kálmán, Farkas
Izsák, Mbaye Ndiaye, Abdoul
Camara. Zene: Melis László.
Az előadást jól szolgálja a
díszlet. Az óriási falon alul és
felül is ajtók nyílnak, eltolódnak,
szobákat, tereket feltárva. A kétoldali
ajtókon igen gyakori a mozgás. Az óriási
lelógó téglalap pedig, közepén
üveggel, lehet még függőlegesre fordítva
tükör, vízszintesen leeresztve ágy is, asztal
is, vagy akár pad a szabadban (Díszlet: Valló Péter.)
Kifejezőek a jelmezek, Portia ruhái
egészen különlegesen
nőiesek, a férfiak olykor elegánsak,
különösen a „tárgyaláson”,
és kellő
keretet adnak az álarcok az előadás elején
és végén. A jelmezek Benedek Mari
munkája.
Dramaturg: Kovács
Krisztina.
Bemutató:
2016. március 9.
Budapest, 2016.
április 2.
Megjelent a Kláris 16/6. számában.
Györgypál
Katalin
♣
♣
♣