Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

ŐSZI SZONÁTA

Thália Színház – Mikroszínpad

Az előadás – Orlai produkció – Ingmar Bergman 1977–78-ban készült filmjének forgatókönyve alapján készült, Kúnos László fordításában. A forgatókönyvből írta és rendezte Vörös Róbert, aki a híres zongoraművésznő, Charlotte szerepét Udvaros Dorottyára bízta.

A pici színpadon berendezett vidéki parókia nappalija közepén egy pianínó áll, Chopint gyakorol rajta Eva (Radnay Csilla) talán túl nagy buzgalommal is, miközben férje, Viktor (Széll Attila) csak nézi hallgatag feleségét, majd kiszólva nekünk, mesélni kezd. Aztán már benne is vagyunk a történetben.

Viktor örül, hogy Eva karácsonyra magukhoz hívja régen nem látott anyját, ő maga adja fel a levelet. Talán reménykedik benne, hogy felesége komor hangulata ettől megváltozik?

Csendesen élnek, kisfiuk halála óta különösen. Gondozzák Helenát, Eva beteg húgát (Fodor Annamária alakítja megrendítően), akit Eva kihozott az intézetből anyjuk tudta nélkül. Arról sem tud hát Charlotte, hogy itt találkoznia kell Helenával is, Eva nem írta meg neki, mert akkor Charlotte biztosan nem jön el. Ehhez már jól ismeri anyját. Ám hogy igazából mit remél anyjától, maga sem tudja. Azt sem tudja igazán, hogy felnőtt-e már…

Anyja eljön, feketében – nemrég temette el barátját, Leonardót – de bevallja, túlzottan nem gyászolja. Annyira nem, hogy később, átöltözve már ragyogó pirosban jelenik meg.

Egy narcisztikus, de nem alap nélkül körülrajongott nőt látunk szinte „teljes fegyverzetben”. Közönség előtt, zongorajátéka közben bizonyára teljesen erőre kap, elkápráztatva mindenkit. Itt azonban nincs közönsége, leszámítva az első perceket, mint kiderül, felszínes összeborulásokat Evával. Helenához előbb lelki erőt igyekszik magára erőltetni, aztán nyilván halvány kárpótlásul a kissé értelmileg is fogyatékos lányának ajándékozza a karóráját, ami igaz, hogy nem pontos, de csillog…

Charlotte a narcisztikus művészek minden „allűrjét” hozza hol félszavakban, hol rövidke elbeszéléseiben. Pontatlan, kihasznál másokat, egocentrikus, természetesen – de főleg nem képes szeretni, mert őt sem tanították meg erre tudós (!) szülei. Így aztán ő sem tudta a szeretetet továbbadni lányainak. Viktor úgy vette el Evát, hogy a lány rögtön megmondta neki: ő nem szereti, és nem azért, mert mást szeret. Kisfiuk születése visszahozta Evát az életbe, a kisfiú halála még nagyobb mélységbe sodorta. De Viktor lelki élete sem maradt teljes: lelkész létére csaknem teljesen elvesztette hitét Istenben. Vagy talán már ezt megelőzően is voltak jelek lelki problémáira, hiszen olyan nőt vett el, aki nem képes szeretni. Újabb gyerek vállalása már fel sem merülhet lehetőségként, amit Charlotte ajánl neki négyszemközt.

Helena még látványosabban maradt meg gyermeki létében, akinek egészségi állapotát mélyebben meghatározza az anya szeretete, vagy itt inkább szeretetlensége, és főleg folytonos fizikai-lelki távollétei. Hiszen Charlotte elismert zongoraművésznő, a világot járja, vagy otthon gyakorol. Pontosan megérezte a különbséget a legjobb zongorajáték és az igazán művészi között. Eva talán még a „jó”-nál is alig tart, így hiába remél elismerést anyjától: Charlotte egyszerűen egy másik, a zenei, művészi világban él. Ahhoz, hogy megértse lányát, nem lenne elég fizikailag jelen lennie. Eva minden igyekezetével bűntudatra akarja ébreszteni anyját újra és újra – jórészt a megivott számos pohárka konyak hatására –, számon kérve, követelve egy kívülről nézve természetes dolgot, de Charlotte szempontjából a lehetetlent: a „hétköznapi” szerető anya szerepét. Ez hosszabb (szak-) pszichoterápia alatt sem nagyon sikerülhet, nemhogy beszélgetésnek álcázott számonkérés révén, ráadásul úgy, hogy Charlotte-ban eleve nincs meg a változás szándéka. Mint kiderül, ő sem tudja, miért utazott ide, a lányához koncertjei, utazásai közben. Miért adná fel sikeres, elismert művészi pályáját éppen most? – amúgy ettől sem változna meg, természetesen. Szokott módszerét választja: hirtelen elutazik.

Senki nem boldog. Helena összeomlik, hogy anyja megint elhagyta. Viktor hitével viaskodhat tovább, Eva szerencsére úgy dönt, nem lesz öngyilkos, mert Istennek még dolga van vele. Charlotte pedig, ülve a vonaton, bevallja: ő másra vágyik. De nem tudja maga sem: mire. Boldogtalanul adni boldogságot a zenében másoknak – meddig lehet? Egy narcisztikus ember lelki üressége néz velünk szembe? „Másra vágyása” a művészet, a családi élet ellenében – vagy az elérhetetlen, a  művészeten is túli világ?

Díszlet: Zöldy Z. Gergely.

A kifejező jelmezek Szakács Györgyi munkája.

Bemutató: 2016. március 28.

Budapest, 2016. március 28.

Györgypál Katalin

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©