Világsikert
aratott híres film két sztárfőszereplővel, idővel
jöttek a színpadra átírt
változatok. Már több itthoni színház
is bemutatta, most elérte az Orlai
produkciót. Ezúttal a Tháliához
tartozó volt Mikroszkóp színpadán. A
forgatókönyvet Kúnos
László fordította, színpadra
átírta és rendezte: Vörös
Róbert. Elöljáróban
leszögezhetjük, hogy a „Mikrón”
látott színdarab nem azonos
az Ingmar Bergman által rendezett filmmel (1978), attól
több ponton eltér.
Ennek vannak technikai és koncepcionális okai,
ráadásul minden színházi előadás
színészfüggő. Amit láttunk, az egy
változat a sok közül.
A
probléma
ősi, örök és mindig visszatérő: anya és
lánya, illetve lányai között meglévő
konfliktus. Charlotte-nak és lányainak
problematikája kétszeresen terhelt: a
zongoraművész anyának ideális
körülmények között is hatalmas feladat
gyermeket
nevelni, úgymond lelki
sérülésmentességgel. Ehhez itt még a
másik lány
fogyatékossága is hozzájárul, akit
intézetbe ad, ám az egészséges lány
magához
vesz. Kódolt konfliktushalmaz. Szentéletű nőnek kell
lenni ahhoz, hogy minden
simán menjen. Legtöbb ember hasonló helyzetben
hibák tömkelegét követi el, még
akkor is, ha önzetlen, ha kellő empátiával
rendelkezik és konfliktuskerülő jó
anya. Majdnem lehetetlen tökéletesen megfelelni
anyaként és művészként,
feleségként,
emberként mindenhol, minden helyzetben. Ez adja aztán az
egymás hibáztatásának
módozatait, amikor mindenki másképp látja a
helyzetet, és mindig a másik a
hibás.
Charlotte
(Udvaros Dorottya) nagyszerű
asszony, kétségtelen, hogy életének legfőbb
törekvése
zongoraművész voltának sikeressége. Koncertről
koncertre utazik, gyakorol,
hívják, elismerik, szeretik. Élettársa,
Leonardo a történet idején már nem él,
nemrég halt meg sok szenvedés után. Charlotte
évek óta nem találkozott
leányaival, Eva (Radnay Csilla)
most meghívta karácsonyra egy szigetre, ahol
lelkész férjével, Viktorral (Széll Attila) él.
Charlotte elfogadja a meghívást,
még nem tudja, hogy beteg lányával,
Helenával (Fodor Annamária) is itt fog
találkozni. Láthatóan rosszul érinti a
hír, hisz úgy tudja, egy intézetben
ápolják szakszerűen, jól van a
körülményekhez képest. A helyzet, miszerint
ép
lánya elhozta és maga mellé vette,
merényletnek is tűnhet számára. Sajnos,
nemcsak a beteg lánnyal nem tud mit kezdeni anyaként, de
egészséges Eva lányával
egyre jobban elmérgesedik a helyzet. Eva tele van
sértettséggel, haraggal, sőt
gyűlölettel anyja iránt, felhánytorgatja
gyerekként átélt magányát, az anya
hűtlenségét apja iránt, a vélt vagy
valós szeretetlenséget, ami végleg
eltávolította szülőanyjától. Eva
magányos, mert Viktortól született kisfia
három éves korában meghalt, a gyermek
halálát még nem dolgozta fel lelkileg.
Evának az is fáj, hogy anyja még csak nem is
látta az unokáját. Rosszul sül el
az együttlét majd minden momentuma. Eva egy Chopin
prelude-öt játszik el, hogy
Charlotte véleményét kérje
játékáról, a válasz
kiábrándító. Az anya előadást
tart a mű mondanivalójáról, arról, hogyan
kell játszani ezt a művet, lánya
játékáról nem mond véleményt,
de érezni, gyengének, amatőr játéknak
tartja.
Eva
látszólag jó szándékkal hívta
meg anyját magukhoz, mintha békülni akart volna,
új mederbe terelni kettőjük eddigi rideg
kapcsolatát. Anyja hibáit viszont
annyira nem bírja elviselni, hogy elszabadulnak indulatai,
és vádol, kiabál,
ítélkezik megfellebbezhetetlen fensőbbséggel.
Felmerül a kérdés, melyiküknek
van igaza? Hajlamosak vagyunk Evának igazat adni, hisz ő
szenvedett gyerekként
a művész anya hiányától, a
távolságtól, ami köztük van, és
egyre mélyül. Az
anyában pedig a hiú, sikereket áhító
nőt vesszük észre elsőként, akinek terhére
vannak a gyerekei, menekül tőlük, impresszáriók
és koncerttermek, drága
szállodák közegében érzi jól
magát, ráadásul imádja az
öltözködést, divatbáb.
Hiúsága sokszor mosolyt, néha kaján vigyort
fest az arcunkra, mert az előadás
nagyon akarja bizonyítani az asszony önzését,
zsugoriságát. Charlotte nem olyan
rossz anya, mint ahogy azt lánya sugallja, Eva pedig belelovalja
magát saját
szerencsétlenségébe. Fogyatékos
húgának ápolása szép gesztus,
motivációjában
viszont félő, hogy esetleg ezzel is anyján akar egyet
rúgni. Léna, a beteg húg
anyját szólító sikoltozásai
megrendítőek, tudtommal a filmből hiányoznak.
Díszletről
alig lehet beszélni a Mikro parányi
színpadán. Egy pianínó a díszlet,
és egy
kanapé (tervező: Zöldy
Z. Gergely). Szimbolikus a karácsonyfa, amit Eva
díszít
fel, majd az utolsó jelenetben feldönti a fát.
Beszédesek Szakács
Györgyi
jelmezei, aki az anyára látványosan rosszul
álló
bundát, zsákruhát, szürke
formátlan háromrészes gyapjú együttest
ad. Lánya feltűnően puritán hosszú
szoknyát, pulóvert, lapos cipőt visel, húga
fürdőköpenyt, Viktor jellegtelen
zakót.
A
bravúrszerep Udvaros
Dorottyáé, bár a zongorázást
ki kellett hagynia. Vélhetően
még play back módszerrel sem volt kivitelezhető, hogy
zongorázva mutassa meg,
hogyan kell Chopint játszani. Inkább csak szóban
elmondja, és mi megértjük az ő
elérhetetlen művészi magasságát. A
megszokott nagyszerű teljesítményt láthatjuk
játékában. Radnay
Csilla rideg, érdes alakot formál, szinte nem
képes
ellágyulni, nem bocsát meg. Mindkét női főszerep
merőben különbözik a filmben
látott Ingrid Bergman és Liv Ullmann által
játszott figuráktól.
Széll Attila és Fodor
Annamária
kiválóan asszisztálnak a két nagy
szerephez. A beteg lány
megjelenítése szívszorítóan
megható, gyönyörű alakítás volt.
Bemutató:
2016. március 28.
Budapest,
2016. március 29.
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣
