Híres
mesék adaptálása színpadra
valószínűleg a színjátszással
egyidős jelenség. Nem
lehet elintézni azzal, hogy gyerekeknek való, a felnőttek
csak unatkoznak
rajta. A legtöbb mese a felnőttekhez (is), vagy éppen
róluk szól. Antoine de
Saint-Exupéry kis hercege a
meseirodalom
kiemelkedő csúcsteljesítménye egyedi
történetével, filozofikus tartalmával.
Az egri
Gárdonyi Géza Színház Dávid Zsuzsa
rendezésében mutatta be A kis herceget,
a színpadra adaptálást Zalán Tibor költő
készítette Rónay
György
fordítását alapul véve, a szinte a mű
teljességét átfogó zenét
Andorka Péter szerezte, aki egy interjúban azt
nyilatkozta, hogy klasszikus
fogantatású zenét szerzett, amibe a musical
dallamvilágot is becsempészte
bizonyos fokig. A műsorfüzetben a „mesés
történet sok dallal” feliratot
találjuk műfaji megjelölésként, ami
azért is fontos, mert nem „musical”-t
akartak csinálni, hisz létezik már egy francia
nyelvű musical Richard Cocciante
zenéjével (filmes változat a neten), hanem valami
mást, ami hagyományos is, meg
eredeti hangzással is bír. A
felnőtt
szereplők mindegyike énekel benne, ám a legnagyobb
teljesítményt a címszereplő
nyújtja terjedelmes prózai és énekes
teljesítménnyel.
A
színpad
állandó díszlete a homokban megfeneklett
repülőgép, amit pilótája napokig
javít. A színpad közepén egy kapu
látható különösebb funkció
nélkül, van még
egy homokdomb, egy emelvény, később egy működő
sivatagi kút, illetve egy
trónszék. Ezen túlmenően mindent a
színészek hoznak létre. A történet
viszonylag híven követi a mese cselekményének
eredeti sorrendjét, a
mellékszereplők közül mintha három maradna csak
ki: a geográfus, a váltóőr és a
labdacsárus. A háttérben kivetítőn
láthatjuk a bolygókat, milliónyi távoli
csillagot, amelynek egyike a kis herceg lakóhelye, ahonnan
idepottyant a
sivatagba, s összesen egy évet töltött el
közöttünk. A háttérvetítő az űrben
szálldosó meteoritokat mutatja gyakran, de ott jelenik
meg a kalap alakú kígyó
is, benne az emésztésre váró
elefánttal, a bárány, a majomkenyérfa.
A
színház
két részben játssza a művet, észrevehető az
aránytalanság közöttük, az első
résznek alig van cselekménye, a pilótával
való beszélgetés és a saját
bolygón
lévő virág hosszas szereplése tölti ki
majdnem a teljes időt. A második
részben történik az összes többi
esemény, a magányos király,
sárgacilinderes hiú, a részeges, a
lámpagyújtogató, az üzletember, a
rózsa, a
róka és a kígyó jelenete is. Ennek
következtében az első rész kissé unalmasnak
tűnik, a második sokkal mozgalmasabb, pörgőbb,
ezáltal érdekesebb is.
Mindez persze érzékbeli csalódás, időben
alig van eltérés a két rész
között. A jól ismert mese
legszebb
mondatai átmentődnek a színpadi változatba, ezek
minden esetben szíven ütik a
nézőt, ilyen pl., hogy „Magunkon ítélkezni
sokkal nehezebb, mint máson”; „A
beszéd csak félreértések
forrása”; „Az idő, amit a rózsádra
vesztegettél: az
teszi olyan fontossá a rózsádat”;
„jól csak a szívével lát az ember.
Ami igazán
lényeges, az a szemnek láthatatlan”. A mese
főhősének éteri figuráját sikerült
valamennyire átmenteni a színpadra, ez
köszönhető a korrekt rendezésnek és a
szereplő színészeknek, élükön a kis
herceg alakítójával. (A jó
feldolgozás
ellenére Saint-Exupéry remekművét továbbra
is elsősorban olvasásra szánt műnek
tartom, amit a szerző saját illusztrációi
egészítenek ki)
A
cselekmény közben időnként megjelenik a
tánckar is, szitakötő jelmezben lejtenek
keresztül-kasul a színpadon andalító
zenére (koreográfus: Topolánszky
Tamás).
Figyelemre méltóak a jelmezek, a címszereplő
kék hosszú palástja, vállán
csillagokkal tündéri látvány, de igen
hatásosak a virág élénkzöld
szárai és
piros szirmai, az élénksárga
öltönyös hiú öltözete, a király
prémes palástja, a
róka szőrmés sapkája (jelmez: Gloria von Berg).
Szólni
kell külön a művet végig kísérő
zenéről, amelyet Andorka
Péter szerzett. A
kísérőzene szerepe itt elsősorban a történet
szomorúságát oldja fel kissé.
Legfontosabb, hogy a történethez illő zenét hallunk,
amely összhangban van a
színpadi mozgással, a mondanivalóval, de nem
uralja el a prózát. Majd minden
szereplőnek van saját dala, amit egyedül énekel,
ezek közt legszebb a kis
herceg utolsó, búcsúéneke („Én ott
lakom majd valamelyik csillagon, / és
éjszakánként csengve-bongva nevetek, / kinyitod az
ablakot, s az égre nézel / úgy
érzed, az
összes csillag neked nevet” – Zalán Tibor verse), de
aláfestésként is hallunk sok szép dallamot.
A fontos
prózai részeknél azonban nincs
kíséret, hogy a szöveg
érvényesüljön elsősorban.
A zeneszerző érdeme, hogy megtalálta ezt a megfelelő
arányt, másrészt, hogy
gyerek- és felnőtt fülnek kellemes hangzást hozott
létre. Az előadás alatt
kilenctagú élő zenekar játszik, karmester: Nagy Zoltán.
A kis
herceg szerepét ketten játsszák felváltva,
az általam látott előadásban László
Bence volt a főhős. Játéka, magabiztossága,
szép hangja illúziókeltő volt,
személyisége elvarázsolta a nézőket. A
pilótát Nagy
András formálta hitelessé,
ő az író megtestesítője, aki felnőttként
jön rá, hogy mennyi mindent nem értett
meg eddig az emberi kapcsolatok terén. Nagy Barbara huncut bájjal
játszotta a
kulcsszerepet vivő rókát, Dér Gabi pedig szelíd
kígyót varázsolt elénk, akitől
nem kell félni. Jók voltak a karakterfigurák, Vókó János
(Király), Káli Gergely
(Hiú), Baranyi Péter
(Iszákos), Blaskó
Balázs (Üzletember), Sata Árpád
(Lámpagyújtogató). A két virágfigura
mintha indokolatlanul lassúbb,
szentimentálisabb lett volna a kelleténél (Kelemen Dorottya, Tóth Karolina).
A kis herceget
rövidebb gyerekelőadásban és teljes
felnőtt előadás változatban is játsszák. Az
esti felnőtt előadáson is sok
gyerek volt, akik pisszenés nélkül, tátott
szájjal nézték végig a mesét.
Az
előadást egy kamara kiállítás
egészíti ki, az író rajzairól
készült
litográfiákat mutatják be, amelyeket Szegedről
kapott kölcsön a Gárdonyi Géza
Színház.
Budapest,
2016. február 2.
Bemutató:
2016. január 22.
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣
