Miroslav
Krleza, a horvátok 20. századi legnagyobb
írója minden műfajban jeleskedett,
mégis többnyire drámáiról vált
ismertté, pedig azokat is ritkán játsszák a
magyar színházak. A most bemutatott Glembay ház egy
trilógiának az első része
(a továbbiak „Agónia”;
„Léda”), ami 1928-ban jelent meg nyomtatásban
horvátul.
A magyar nyelvű kiadások csak az 1950–60-as években
jelentek meg. Magyarországi
ősbemutatójuk 1958-ban (a Nemzetiben „Glembay Ltd.”
címen játszották), 1964-ben
(Madách Kamara – Agónia),
illetve 1965-ben (Katona József Színház – Léda) volt.
A
trilógia
drámái külön-külön is
önálló egységet alkotnak, nem
szükséges őket együtt vagy
egymás után előadni. Hogyan hull a semmibe egy gazdag
bankárcsalád a 20. század
első harmadában? A történet 1913-ban
játszódik, és azt sugallja, hogy
szokványos realista drámát látunk, ahol a
szereplők megkapják jól megérdemelt
büntetésüket, és cseppet sem kell
sajnálnunk az ósdi, erkölcstelen, esetleg
botrányos életet élő családtagokat, mert
úgyis el kell tűnniük a porondról,
hogy mások vegyék át helyüket. De
Krlezánál nem feltétlenül van így. Ő
egy
hiányzó nagypolgári réteget
állít színpadra, s eljátszik annak viselt
dolgaival, közben szeretné, ha mindez valóság
lenne. Az általa teremtett
figurák valójában irodalmi sémák,
amiket nyugati mintákból vett át, s csupán
írói óhajként jelenik meg a horvát
társadalom gazdag és erős patrícius rétege.
Hőseit inkább sajnálja, szánja, mint
elítéli, mindenesetre óriási
átütő erővel
ábrázolja őket. Történetüket, a
szituációkat, a szereplőket mindvégig
hiteleseknek érezzük.
A most
bemutatott Glembay ház
főhőse Leone (Pál András),
a bank elnökének az első
házasságából származó fia.
Viselkedése eltér a család többi,
fegyelmezett
tagjának képmutató, de sok titkot sejtető
rejtőzködésétől. Leone tizenegy év
után tér haza a bank jubileumának
ünnepségére, azonnal felhívja magára a
figyelmet szókimondásával, udvarol egy
rokonának, s nem titkolja, hogy utál itt
lenni, festőként egyedül szeret külföldön
dolgozni. Ellenszenvének fő célpontja
Castelli báróné (Szávai
Viktória), apjának, Ignjat Glembaynak (Bálint András)
második felesége, akit az apa elhalmoz mindennel,
miközben az asszony a „házi”
gyóntatónak a szeretője. Leone nem bírja
képmutató rokonait, akiktől alapvetően
különbözik, hisz nem lett bankár, hanem
művészi pályára lépett. Leone szinte
keresi a konfliktust, így kerül szembe saját
apjával, aki felesége
hűtlenségéről bizonyítékot követel. A
párharc nemcsak szóban, hanem
tettlegességben is megnyilvánul, az idős férfi
halálos szélütést kap. A
bankelnök halálával elszabadul a pokol, s
kiderül, hogy a vállalkozás a csőd
szélén áll, ráadásul Ignjat nem
gyarapította felesége vagyonát, hanem
elsikkasztotta. A leleplezés újabb indulatokat gerjeszt,
aminek újabb áldozata
lesz s beláthatatlan következményei.
Valló
Péter rendezése nem helyezi mai környezetbe a
cselekményt, mégis minden
pillanatban azt érezzük, hozzánk szól Krleza
nagyszerű alkotása. A sötétszürke
belső tér nyomasztó hangulatot kelt, nem korhű a
díszlet, inkább a
lélekállapotot fejezi ki. Vagy eső veri a tetőt, vagy
dörög az ég (díszlet:
Szlávik István),
baljós jelek sorakoznak egyre-másra. Szakács Györgyi
jelmezei
mellőzik a színes ruhákat,
szürke-fekete-fehér színekből áll össze
minden a
színpadon. A dráma a lelkekben játszódik,
nem külsőségekben, az első
pillanattól meglévő feszültség a
második felvonásban robban apa-fiú
összetűzésében. Remekül álcázza a
rendezés, hogy a ravatalon fekvő bankelnök
körül majd lenyugszanak a kedélyek, s titkolja, hogy a
nagyjelenet majd
csak a harmadik felvonás végén jön. Fontos
szerepet kap Puba jogtanácsos
(Rétfalvi Tamás),
aki először szembesül a bank és a család csődbe
menéséről, de
épp ily fontos a férje halála óta
apácának állt Angelika nővér szenteskedő
magatartása, vagy dr. Silberbrandt gyóntató, aki
kényes helyzetében az állását
félti.
Leone
szerepében Pál
András nagyot alakít. Fojtott indulatai
minduntalan előtörnek,
kíméletlen apjával szemben, de a többi
rokonnal sem udvariaskodik. Remekbe
szabott játéka bizonyítja, igen jó
színésszé érett az utóbbi
években. Bálint
András játssza Leone apját (egy 40
évvel ez előtti előadásban, Győrben, ő volt
Leone), hatalmas teljesítményt nyújt, amikor
fiával szembeszáll, magát és
hűtlen feleségét védi. A harmadik legfontosabb
szerep a bárónéé, Szávai
Viktória kissé elmarad a lehetséges legjobb
csúcsteljesítménytől, hálátlan
feladat
Leone késétől meghalni a színpadon, a nézők
előtt. Igen jól hozta Rétfalvi
Tamás a jogtanácsos kicsiny, de fontos
szerepét. Ugyanezt tapasztaljuk Adorjáni
Bálint nagyon is világias
gyóntatójában, Martinovics
Dorina ájtatos Angelika
nővérében, Márton
András nyugalmazott főispánjában és Gazsó György piciny
orvos szerepében. A kevés szereplő mindegyike
valójában fontos adalék a
történet egészéhez.
A
drámát
Dudás Kálmán
fordította, dramaturg Morcsányi
Géza, a világításért Baumgartner
Sándor felelt. Időnként felhangzik Beethoven Mondschein szonátájának
részlete,
amit bejátszanak, mert a szöveg szerint a
báróné szabad idejében mindig ezt a
szonátát játssza. Zenei technikus azonban nincs a
színlapon.
A
Radnóti
Színház 1998-ban játszotta a trilógia
középső részét, az
„Agóniá”-t, szintén
Valló Péter rendezésében, most mintha
folytatná a Krleza életművet, a hiányzó
rész is felbukkanhat még a közeljövőben. A
mostani Glembay ház jó választás,
továbbgondolásra, önmagunkkal való
szembenézésre késztet.
Budapest,
2015. december 30.
Földesdy
Gabriella
♣
♣
♣
