A Centrál Színház
előadásaira nemigen lehet jegyet kapni.
Így aztán a bemutató (előtti
sajtóbemutató)n sem maradt sok üres hely, meg a
következő előadások jegyei is már mind elfogytak.
Puskás
Tamás fordításában és
rendezésében láthattuk két részben,
kellően összefogottan, sok jó aláfestő
zenével. Ami a leginkább megfogta a nézőt, az
Benedek (Schmied Zoltán;
az eredeti Shakespeare által
használt angol Benedick névhez Puskás
Tamás – Mészöly
Dezső fordításának
felhasználásával
készült interpretációjában –
magyarította 2002-ben autentikusan – Wikipédia) és
Beatrice (Pokorny Lia)
élettel teli, eleven és szabad játéka. Na
persze,
szerepük is erre késztette őket. Ám ki ne felejtsem
a leírhatatlanul
kopott-koszos gúnyában szerencsétlenkedő Lasponya
„biztos úr” (Magyar
Attila) kiváló
játékát sem (együtt Furkó
szomszéddal – Cserna
Antal), ami nemegyszer nyílt
derültséget hozott mind az
„eligazítás”-kor, mind a
„vizsgálat” során. Még az
sem tudta lelombozni kedélyünket, hogy a
kihallgatandó, az egyébként is
feketeruhás, kifejezetten unszimpatikusra rendezett János
gróf (Vári-Kovács
Péter) embere, Konrád (Szívós Győző) milyen
készségesen ismerte be azonnal rágalmazói
bűnét a feddhetetlen erkölcsű Heróról (a
fiatal és üde Ágoston
Katalin) – aki
itt valóban az éteri szépségű
tisztaságként jelenik meg.
A történet látszólag
egyszerű: a csatából Messinába hazatérő
Claudio beleszeret Heróba, az apa szívesen adja a
lányát, Hero imádja Claudiót,
mindenki boldog és izgatott, az esküvő előtt azonban
János grófék oly ügyesen
rágalmazzák meg a lányt, hogy az esküvő
elmarad; majd minden szépen kiderül, és
mégis lesz esküvő, sőt, Benedek és Beatrice is
végre ráébrednek egymás iránti
szerelmükre.
Ami vitám lehet(ne), az nem a
rendezéssel vagy játékkal
lehet(ne), hanem magával a darabbal: az apa (Leonato
kormányzó – Papp
János),
aki imádja egyszem leányát és a
vőlegény (Claudio – a szintén fiatal Rada
Bálint), aki nem kevésbé imádja
szíve választottját, azonnal elhiszik, hogy a
lány már nem lány, ráadásul
már régóta nem az. (Hogy ez mekkora bűn, azt a kor
magyarázza, hiszen a mű 1598 és 1600 között
keletkezhetett. Az apa szinte
belehal a fájdalomba, Claudio búskomorrá
válik, a herceg „sem örül”. János
gróf
azonban biztosan, de ezt nem látjuk, mert ő rögvest
elmenekült.)
Hallgatózások,
félremagyarázások, aminek a
hiszékenység ad
alapot; János gróf alapból való
gonoszsága talán korábbi sorsa miatt, talán
még
ennyi ok nélkül is kellően megbonyolítják a
történetet. A sok hűhót a lány
ártatlanágának kérdése
körül… A jegyző (Uri
István), aki kellően bölcs és
higgadt, szinte valószerűtlen gyorsasággal képes
bebizonyítani Hero
ártatlanságát, szerencsére az amúgy
felvágott nyelvű szolgálólányt, Margitot (Botos
Éva) sem találják vétkesnek abban,
hogy tevékenyen segített Herót „hírbe
hozni”.
Hero pedig, mintha mi sem történt volna,
„feltámadva” boldogan megy hozzá
Claudióhoz, aki előbb azt hiszi róla, hogy az
unokatestvére. Na de hát a
szerelmes fiatalember Heróról úgy tudja, hogy
halott, és Leonato penitenciául
szabta ki számára, hogy egy egész nap, pontosabban
egy egész éjszaka (!) gyászolja
Herót, majd már másnap vegye feleségül
Hero unokatestvérét, akit addig sohasem
látott. Akit, ha létezne, meg sem kérdeztek volna
erről… (Nem is ragozom
tovább. Más erkölcsök uralkodtak.)
Hogy mindez a kérdés így
felmerülhet, azt viszont a rendezés
és az előadás érdemének tudom be. Minden
és mindenki a helyén volt a korhű
jelmezekben (nagyjából), elegáns fehér
katonai ruházatokban, korabeli szép
kivitelű színes női holmikban (különösen
emlékezetes természetesen Hero
menyasszonyi ruhája, no meg Beatrice egészen más
stílusú színes szoknyája), a
kormányzó tekintélyt sugárzó
öltözete. (Jelmeztervező: Rátkai
Erzsi.) Itt még
Benedek és Beatrice egymás iránti érzelmei
is lehetnének akár szép-szerelmesek is
(Shakespeare-nél nem feltétlenül azok), folytonos
és szellemes vitájukba bőven
belefér Benedek olykor és leginkább hanyag
„eleganciája”, különös tekintettel a
hordóvizes hosszú alsónadrágra. (De
legalább fehér.)
Don Pedro herceg (Simon Kornél)
méltóságban nem marad el az
idős Leonatótól. Antonia, Leonato nővére
némileg gondoskodó, némileg aggódó
idős hölgy (Szabó
Éva), aki Ursulával (Borbás Gabi) együtt
fontos szereplői
elsősorban Hero környezetének.
Boracchio – Mészáros András,
Faszál György – Sáfár
Kovács
Zsolt. Hero helyzetének átmeneti
megoldásában (keltsék az ájult lány
halálhírét
addig, amíg el nem ülnek a viharfelhők) – fontos
szerepe van Ferenc barátnak is
(Szirtes Balázs).
Játszanak még: Éless Béla és Juhász Lajos (őrök), Gats Éva
(Hírnök); Kántor
Nóra és Barna
Márta (hölgyek).
Dramaturg: Baráthy
György, aki az eredetileg öt felvonásból
rövidített két részt. Zenei szerkesztő: Fekete Mari.
Érdekes a díszlet,
végtére is Olaszországban vagyunk, a
jelek szerint nyáron (csatákat a leginkább
nyáron vívtak): a falak mindhárom
oldalon zöld növényzettel felfuttatva kellemes
látványt nyújtanak, de nem vonják
el a játékról a figyelmet. Még az
óriási pálma sem hátul, oldalt viszont
nagyon
is szükséges a zöld cserepes-nagy
növényzet, hiszen a hallgatózásokhoz
megfelelő
búvóhely is kell. A másik oldalon a dézsa
is kiváló helyen van, lehet benne
mosakodni, hűsölni, és persze bele is lehet esni, amint ez
Benedeknek
„spontánul” sikerül. És persze kell a
stílusos pad is (mind a látványhoz, mind pedig)
a játékhoz. Díszlettervező: Horesnyi Balázs.
Koreográfus: Jaross-Giorgi Viktória.
Szcenikus: Barkovics
Zoltán.
Vitathatatlanul Shakespeare-t láthatunk
kimunkált
rendezésben, pergő előadásban, fordítói
leleményekkel tűzdelve, amit a közönség
derülten, megfelelően honorál is.
A siker így teljességgel
megérdemelt.
Budapest,
2015. december 5.
Megjelent a Kláris
16/4. számában
Györgypál Katalin
♣
♣
♣
