Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

AZ ELVESZETT LEVÉL

Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata

A Nemzeti Színház ad otthont négy határon túli magyar színház bemutatkozásának, köztük a szatmárnémetinek is. „Az elveszett levél” című komédia Ion Luca Caragiale, a románok klasszikus drámaírójának leghíresebb műve, amit most tavasszal tükörelőadásban mutatott be a színház. Sorin Militaru rendező megrendezte a román társulattal és a magyarral is a darabot, a magyar előadásban erdélyi közegbe helyezték a cselekményt, a szereplők nevei is magyarra változtak. A próbálkozás – a szórólap tanúsága szerint – felettébb jól sikerült, mert megfigyelhető, hogy a románok megnézik a magyar rendezést, a magyarok pedig a román változatot, így mindenki tud saját magán és a másik nemzet visszásságain mulatni.

Caragiale politikai szatírája egy kisváros választási kampányát és botrányait leplezi le, azt nézve, mi lesz a nagyratörő kampány szlogenekből, hangzatos elvekből, párthűségből, amikor Paliczki István prefektus nyakán a hurok, mert nyilvánosságra került egy levele, amit szeretőjének, Zoénak írt, aki Tarhonyai Zakariásnak, a számos városi bizottság elnökének, egy tiszteletreméltó személynek a felesége.

A botrány kipattanása óriási erőket mozgat meg, a két szerető és a levelet hamisítványnak tartó öreg férj mindent megtesz, hogy a levelet visszaszerezze, eközben mindenféle aljasságok elkövetésére, csalásra, vesztegetésre képesek, odáig elmennek, hogy a levelet visszatartó és annak nyomtatásban való megjelenésével fenyegető Kacagányi képviselőjelöltet akarnák megválasztatni, aki személyes és politikai ellenfelük egyaránt. Hogy mindez mégsem sikerül, az annak köszönhető, hogy központilag egy román képviselőjelöltet (Agamemnon Dandanache) sóznak a városra, őt kell megválasztani, ez parancs.

Még azzal is bonyolódik, hogy Kacagányi aláírásával találnak egy hamis váltót, amivel viszont őt lehet zsarolni, ha visszaadja a szerelmes levelet, megkapja a hamis váltót. A nagy kampány és választási hercehurca közepette minden összezavarodik. A figyelem a központilag kijelölt „román” képviselőre terelődik, aki szintén valami zsarolás vagy korrupció útján lett idevezényelve. Az emberek idegenül fogadják, de hamar megbarátkoznak vele, amikor velük együtt táncol és mulat, vagyis hajlamos az azonnali beilleszkedésre.

Végül minden a helyére kerül, a „román”-t megválasztják, egy kótyagos polgártól Zoé visszakapja az elveszett levelet, Kacagányi pedig kezes bárányként tér vissza a városba, majd ő fogja köszönteni az új képviselőt.

A dráma lefordított szövegét tekintve (fordító: Kerekes György) az derül ki, hogy nemcsak a román neveket változtatták át magyarra és a történelmi évszámokat magyarították, zászlókat cserélték piros-fehér-zöldre, hanem a politikai problematikát is magyarították. A történet a jelenben játszódik, felveti a román-magyar együttélés problémáját, sőt még az „autonómia” szó is elhangzik, persze csak futtában, szörnyszülöttként, nem kifejtve, magyarázva a dolgot. Előkerülnek a magyar közélet vissza-visszatérő közhelyei, az ihaj-csuhaj dorbézolás, ivászat, nagyotmondás, a túlzott lelkesedés valakiért vagy valamiért, amiből aztán jön a kiábrándulás idővel. Mindez belekerült a rendezésbe, pedig az eredeti mű is kínál számos politikai torzképet, amit a szerző már az 1880-as években tapasztalt a román közegben. Legszembetűnőbb az értelmetlen kortes beszéd, aminek se füle, se farka, az elvtelen magatartás, a zsarolás minden mennyiségben és a féktelen butaság. Ez utóbbinak eklatáns formája egyes szófordulatok („kilenc gyerek és minimálbér”; „kérek egy icipici türelmet”) unos-untig ismételgetése. Az alapszituáció annyira biztosan áll a lábán (korrupt választás), hogy könnyen ki lehet egészíteni kis ezzel-azzal még. Az átírók (Bessenyei Gedő István, Bertóti Johanna m.v.) a végére egy plusz poént is beraktak, ami nincs az eredetiben, Zoé elveszti másodszor is a nehezen visszaszerzett levelet, amit a részeges polgár talál meg ismét. Az újra elvesztésnek már nem lesz további funkciója, csak jelez, akár kezdődhet minden ezzel, vagy egy másik levéllel.

A mai környezetbe helyezés előnyére szolgált a darabnak, a díszletet néhány irodabútorral, pulpitussal, plakáttal megoldották, az öltözékek a mai hétköznapok ruhái, közönséges olcsó, konfekcióból valók (díszlet, jelmez: Szabó Anna). Sorin Militaru rendező elismerésre méltó munkát végzett, amikor tükröt tartott mindkét nemzetnek, rendezése új korszakot jelent a romániai színházi megosztottság területén. Egymás pocskondiázása helyett egymás gyengéin vagyunk képesek nevetni. Ez már nagy lépés.

A színészek erős mozdulatokkal, karakteresen játszanak, nem fogják vissza sem a mozdulataikat, sem a hangerejüket, összehangolt, jó játékról van szó, amelyben nincsenek nagy minőségi különbségek. Dicséret illeti az előfordulási sorrend szerinti következő színészeket: Rappert-Vencz Gábor, Kovács Nikolett, Bessenyei István, Kányádi Szilárd, Nagy Orbán, Gaál Gyula, Bodea Tibor, Ciprian Vultur m.v. (ő játssza az „ejtőernyős” román képviselőt), Tóth-Páll Miklós. Hatalmas statisztéria veszi körül a színészeket, tizenhárom fős felnőtt csapat, akik a szavazókat, a polgárokat és az alkalmi közönséget testesítik meg, valamint nyolc gyerekszereplő is domborít a színpadon trikolórból készült ruhában, ők a Gyuri rendőr gyerekei. Koreográfus: Bordás Attila m.v. Határozottan pozitív megnyilvánulásnak tartom, hogy egyre több határon túli magyar társulat egyre gyakrabban szerepelhet anyaországi színpadokon. Nemcsak szükséges, nélkülözhetetlen is, hogy tudjunk arról, mi foglalkoztatja az ottaniakat, ők hogyan látják a mai magyar valóságot, önmagukat és/vagy minket. Ennek egyik legjobb színtere a Nemzeti Színház.

 Budapest, 2015. október 13.

Megjelent a Kláris 16/2. számában.

 
Földesdy Gabriella

 

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©