A
Nemzeti Színház ad otthont négy határon
túli magyar színház
bemutatkozásának, köztük a
szatmárnémetinek is. „Az
elveszett levél” című komédia Ion Luca Caragiale, a
románok klasszikus
drámaírójának leghíresebb műve, amit
most tavasszal tükörelőadásban mutatott be
a színház. Sorin
Militaru rendező megrendezte a román társulattal
és a
magyarral is a darabot, a magyar előadásban erdélyi
közegbe helyezték a
cselekményt, a szereplők nevei is magyarra változtak. A
próbálkozás – a
szórólap tanúsága szerint –
felettébb jól sikerült, mert megfigyelhető, hogy a
románok megnézik a magyar rendezést, a magyarok
pedig a román változatot, így
mindenki tud saját magán és a másik nemzet
visszásságain mulatni.
Caragiale
politikai szatírája egy kisváros
választási kampányát és
botrányait leplezi le,
azt nézve, mi lesz a nagyratörő kampány
szlogenekből, hangzatos elvekből,
párthűségből, amikor Paliczki István prefektus
nyakán a hurok, mert
nyilvánosságra került egy levele, amit
szeretőjének, Zoénak írt, aki Tarhonyai
Zakariásnak, a számos városi bizottság
elnökének, egy tiszteletreméltó
személynek a felesége.
A
botrány
kipattanása óriási erőket mozgat meg, a két
szerető és a levelet hamisítványnak
tartó öreg férj mindent megtesz, hogy a levelet
visszaszerezze, eközben
mindenféle aljasságok elkövetésére,
csalásra, vesztegetésre képesek, odáig
elmennek, hogy a levelet visszatartó és annak
nyomtatásban való megjelenésével
fenyegető Kacagányi képviselőjelöltet akarnák
megválasztatni, aki személyes és
politikai ellenfelük egyaránt. Hogy mindez mégsem
sikerül, az annak köszönhető,
hogy központilag egy román képviselőjelöltet
(Agamemnon Dandanache) sóznak a
városra, őt kell megválasztani, ez parancs.
Még
azzal
is bonyolódik, hogy Kacagányi
aláírásával találnak egy hamis
váltót, amivel
viszont őt lehet zsarolni, ha visszaadja a szerelmes levelet, megkapja
a hamis
váltót. A nagy kampány és
választási hercehurca közepette minden
összezavarodik. A figyelem a központilag kijelölt
„román” képviselőre terelődik,
aki szintén valami zsarolás vagy korrupció
útján lett idevezényelve. Az emberek
idegenül fogadják, de hamar megbarátkoznak vele,
amikor velük együtt táncol és
mulat, vagyis hajlamos az azonnali beilleszkedésre.
Végül
minden a helyére kerül, a „román”-t
megválasztják, egy kótyagos
polgártól Zoé visszakapja az elveszett levelet,
Kacagányi pedig kezes bárányként tér
vissza a városba, majd ő fogja köszönteni
az új képviselőt.
A
dráma
lefordított szövegét tekintve
(fordító: Kerekes
György) az derül ki, hogy
nemcsak a román neveket változtatták át
magyarra és a történelmi évszámokat
magyarították, zászlókat
cserélték piros-fehér-zöldre, hanem a
politikai
problematikát is magyarították. A
történet a jelenben játszódik, felveti a
román-magyar együttélés
problémáját, sőt még az
„autonómia” szó is elhangzik,
persze csak futtában, szörnyszülöttként,
nem kifejtve, magyarázva a dolgot.
Előkerülnek a magyar közélet vissza-visszatérő
közhelyei, az ihaj-csuhaj
dorbézolás, ivászat, nagyotmondás, a
túlzott lelkesedés valakiért vagy
valamiért, amiből aztán jön a
kiábrándulás idővel. Mindez belekerült a
rendezésbe, pedig az eredeti mű is kínál
számos politikai torzképet, amit a
szerző már az 1880-as években tapasztalt a román
közegben. Legszembetűnőbb az
értelmetlen kortes beszéd, aminek se füle, se farka,
az elvtelen magatartás, a
zsarolás minden mennyiségben és a féktelen
butaság. Ez utóbbinak eklatáns
formája egyes szófordulatok („kilenc gyerek
és minimálbér”; „kérek egy
icipici
türelmet”) unos-untig ismételgetése. Az
alapszituáció annyira biztosan áll a
lábán (korrupt választás), hogy
könnyen ki lehet egészíteni kis ezzel-azzal
még. Az átírók (Bessenyei Gedő
István, Bertóti Johanna m.v.) a
végére egy
plusz
poént is beraktak, ami nincs az eredetiben, Zoé elveszti
másodszor is a nehezen
visszaszerzett levelet, amit a részeges polgár
talál meg ismét. Az újra
elvesztésnek már nem lesz további
funkciója, csak jelez, akár kezdődhet minden
ezzel, vagy egy másik levéllel.
A mai
környezetbe helyezés előnyére szolgált a
darabnak, a díszletet néhány
irodabútorral, pulpitussal, plakáttal megoldották,
az öltözékek a mai
hétköznapok ruhái, közönséges
olcsó, konfekcióból valók (díszlet,
jelmez: Szabó
Anna). Sorin Militaru rendező elismerésre
méltó
munkát végzett, amikor tükröt
tartott mindkét nemzetnek, rendezése új korszakot
jelent a romániai színházi
megosztottság területén. Egymás
pocskondiázása helyett egymás gyengéin
vagyunk
képesek nevetni. Ez már nagy lépés.
A
színészek erős mozdulatokkal, karakteresen
játszanak, nem fogják vissza sem a
mozdulataikat, sem a hangerejüket, összehangolt, jó
játékról van szó, amelyben
nincsenek nagy minőségi különbségek.
Dicséret illeti az előfordulási sorrend
szerinti következő színészeket: Rappert-Vencz
Gábor, Kovács Nikolett, Bessenyei
István, Kányádi Szilárd, Nagy Orbán,
Gaál Gyula, Bodea Tibor, Ciprian Vultur
m.v. (ő játssza az „ejtőernyős” román
képviselőt), Tóth-Páll
Miklós. Hatalmas
statisztéria veszi körül a színészeket,
tizenhárom fős felnőtt csapat, akik a
szavazókat, a polgárokat és az alkalmi
közönséget testesítik meg, valamint
nyolc gyerekszereplő is domborít a színpadon
trikolórból készült ruhában, ők a
Gyuri rendőr gyerekei. Koreográfus: Bordás Attila m.v.
Határozottan pozitív
megnyilvánulásnak tartom, hogy egyre több
határon túli magyar társulat egyre
gyakrabban szerepelhet anyaországi színpadokon. Nemcsak
szükséges,
nélkülözhetetlen is, hogy tudjunk arról, mi
foglalkoztatja az ottaniakat, ők
hogyan látják a mai magyar valóságot,
önmagukat és/vagy minket. Ennek egyik
legjobb színtere a Nemzeti Színház.
Budapest,
2015. október 13.
Megjelent a Kláris 16/2. számában.
Földesdy
Gabriella
♣
♣
♣