Székely János (1929–1992) erdélyi magyar költő poémaként jelentette meg a „Dózsá”-t 1964-ben, öt évvel később a sepsiszentgyörgyi színház monodrámaként mutatta be Nemes Levente előadásában. A „Dózsa” ettől kezdve a szerző drámaköteteiben is megjelenik.

Minden monodráma színpadi előadása hatalmas színészi teljesítményt feltételez, igazi megmérettetés. Utóbbi időben több színész is vállalkozik e nemes kihívásra.

Mihályi Győző egy alkatának megfelelő monodrámát keresett, s ezt Székely János művében találta meg, egy közismerten rejtőzködő író művében, aki többnyire parabolában, példázat formában írta színpadi alkotásait. Drámái nemcsak áthallásosak, hisz minden történelmi tárgyú mű valamely jelenben lévő problémára keres választ, hanem súlyosak is, tele a főhős személyiségi problémáival, mint a morális önazonosság. Erkölcsfilozófiai kérdésekre mély és következetes válaszokat ad. A Dózsa-téma választását feltehetően az erdélyi magyarság háború és forradalom utáni válságos, kétségbeejtő helyzete indokolhatja megírása idején.

A parasztvezér önvallomása minden tekintetben alkalmas számos erkölcsi, társadalmi, személyiségi kérdések felvetésére és sokoldalú válaszadásra. A monodráma fejezetekre oszlik, az utolsó egy év időrendjét követi (1514). „A párbaj”-jal indul, „A vezér”, „A lázadó”, „Beszéd Cegléd piacán”, „A Temesvár”, „A trónus”-sal záródik, közben van két intermezzo. A kezdetben hetyke, török ellenfelét könnyedén legyőző magabiztos dalia rövid időn belül a keresztes sereg vezére lesz, s joggal mélázik el azon, vajon miért őt választották vezérré, mi volt a motiváció kiválasztásában? Van annyira önkritikus, hogy érzi, kiváló katonai erényei mellett valami más indok is volt abban, hogy a sereg élére tették. És ezután van némi utalás arra, hogy keresztes hadserege hogyan változott az ő irányítása alatt lázadó parasztok, nincstelen jobbágyok gyülekezetévé, mozgalma pedig parasztlázadássá. Főként a vagyoni különbségek, úr-jobbágy ellentét, az úri kegyetlenkedések, igazságtalanságok érlelik meg benne a lázadásra való áttérést: ha nem a török az ellenség, akkor menjünk az urak ellen! Dózsa elindult egy úton, a szabadság útján, aminek tragédia volt a vége, és egy idő után már maga is látta, hogy harca hiábavaló, hamarosan legyőzik. Ekkor jut eszébe, hogy volt egy pillanat, amikor elfoglalhatta volna Budát, de elszalasztotta az alkalmat. Vajon mi lett volna, ha átveszik az uralmat az ország felett? Mit csináltak volna a földdel, hatalommal? Következtetése végén elismeri, hogy nagy változás akkor sem lenne, hisz előbb-utóbb létrejönne egy gazdag és egy szegény réteg, ahogy eddig volt.

Hosszan tűnődik a temesvári vég bekövetkeztén. Legfőbb ellenségével, Zápolya erdélyi vajdával már csak elfogatása után nézhet szembe, s következik a halálra való felkészülés. Régen tudja, hogy mi vár rá, csak a módja ismeretlen előtte. Nem fél, öccsét szeretné menteni, ám végül az sem sikerül. Bátran néz szembe a negyven ezres nézőközönséggel, akik az ő halálát jöttek megszemlélni, tűri a fájdalmat szó nélkül, nem szabad gyengeséget mutatni az ellenségnek. Halála krisztusi halál, a tüzes korona és a húsából evés erősen emlékeztet a Megváltó szenvedéseihez, legalább is Dózsa úgy érzi, kínzói, legyőzői ezt a fenséges szerepet osztották ki neki, nem is gondolva a kézenfekvő párhuzamra.

A jól felépített monodrámát Mihályi Győző meggyőző alakítása tette teljessé. Egy sikerekre vágyó, tettvágytól duzzadó, céltudatos parasztvezérré érett gondolkodó értelmiségit láttunk, aki egyedül birkózik meg súlyos dilemmáival. Hiteles alakításról van szó, érdemét kicsit visszafogja a hatásszünetek rendre való elmaradása. A meditálások, gondolati felvetések között beiktatott szünetek drámaibbá tennék a monodrámát.

Az előadást Szőke István rendezte, a díszlet mindössze egy trónus, amelyet a kivégzéskor vörös fénnyel világítanak meg, Kerényi József munkája, a jelmezt Fekete Mária tervezte. A költő hangján hangfelvételről Dörner György szólalt meg. Kísérőzeneként Liszt „Les Preludes” című szimfonikus költeménye szolgált dübörgő hangerővel, a mű közepén pedig felhangzott egy alkalommal Sztravinszkij „Tűzmadár” című táncjátékának jellegzetes forradalmi részlete.

Az Újszínház a monodrámát a magyar dráma napja alkalmából tűzte műsorra.

 

Budapest, 2015. szeptember 21.

Megjelent a Kláris 16/1. számában.

Földesdy  Gabriella

♣ ♣ ♣