A jó öreg Miguel de Cervantes Saavedra, aki fél karját hagyta ott a lepantói csatában, 1605-ben jelentette meg frissen írt pikareszk regényét, amelynek  „Az elmés, nemes Don Quijote de la Mancha” címet adta. A szerző maga sem gondolta, hogy az általa létrehozott fura figura, aki már megírása idején karikatúrája volt a középkori lovageszménynek, évszázadok múltával is népszerű történet lesz, irodalmi toposz funkcióját fogja betölteni. Sőt, színpadi sikert fut majd be adaptációk sorozatával, illetve musical formában.

Jelen esetben egy újabb átdolgozásnak lehetünk tanúi. Benyhe János fordítását alapul véve Verebes Ernő írta át színpadra a regényt, amit Vidnyánszky Attila „vizionálásában” láthatunk. A rendezés mindig is egy vízióra épül, ezúttal különösen illik ide a kifejezés.

A búsképű lovagot több keretbe ágyazva ismerhetjük meg, egyrészt színpadi szereplő lett Cervantes, a történet megálmodója, ő egyfolytában vívódik, főhőse sorsát útnak indítva, nála csak szolgája, Cosmentes aggódik jobban, ő megszállott uráért. Másrészt a lovag eredeti lakhelyét, környezetét eleveníti meg a rendezés, hisz a Don Quijote csak képzelt név, a főhős egy Alonzo Quijano nevű agglegény, akit népes személyzet szolgál ki, kíséri, óvja, segíti. A kocsmáros, a borbély, a lelkész és a kulcsárné állandó szereplői a történetnek, vagy az előtérben aggódnak a különc uraságért, vagy a háttérben csevegnek, szörnyülködnek a látottakon. Fontos szerep jut Antónia Maritornesnek, a lovag unokahúgának, ő imádja nagybátyját, ám amikor csalódik benne, csúful magára hagyja. Időnként feltűnik a női főszereplő, Dulcinea del Toboso hercegnő, de eredeti szerepéhez híven, ő a képzelet játéka, igaz, hasonlít a kocsmában a pincérnőhöz, de a lovag agyának szüleménye. Nos, Dulcinea éteri mivoltában jelenik meg a színpadon, sejtelmesen mosolyog, felszáll a felhőkbe, néha elmélázik a többiek fergeteges táncán, csak ritkán viselkedik valódi emberként, mondjuk, amikor az ízesre megsütött csülköt élvezettel harapdálja. Dulcinea légies figurája egyszer találkozik imádott lovagjával, a darab csúcspontján, amikor kézcsókban forrnak össze. Dulcinea légiessége okán nagyobb szerep jut az unokahúgnak, szinte ő a női főszereplő.

És milyen a búsképű lovag, aki szélmalmokkal harcol és ragaszkodik ideáljaihoz, akit emiatt tisztel környezete, szolgái, és a hálás utókor? Igen, fémsisakjával, hosszú dárdájával lovagol Rocinantéján (gurulószék), oldalán hűséges Sancho Panzája szamáron (kisméretű gurulószék), utóbbi bánata, hogy kétszer is leparasztozzák. Ura magafajta bölcsességeket mormol, öreg és szánalmas, mozgása lassított felvételhez hasonlatos, harcra már nem képes. Mikor összetűz Carrascóval, helyét hamar átveszi teremtője, Cervantes, aki ezúttal harcképesebb állapotban van. És a búsképű nem csinál már semmit, lejárt az ő ideje, halálos ágyán összeolvad szerző és teremtett hőse.

Hogyan hat ránk mindez, a nézőtérről nézve a főiskolások fürge táncát, pókhálószerű szétrajzását a nézőtéren, a díszletelemek vándorlását, és a kavalkádot, amiben mindig mindenki jelen van? A szórakoztatás szintjén hat mindez, hisz a díszlet (Olekszandr Bilozub) és a jelmezek (Bánki Róza) káprázatosak, a mozgás elbűvölő (koreográfus: Uray Péter). Látni viszont kevésbé látjuk, ki is ez a lovag, aki „nekifeszül a lehetetlennek, mert arra van ítélve”, ahogy a szórólap jellemzi a darab fő mondanivalóját. Mind a szövegből, mind a cselekvésből a lemondás tolakodik előtérbe, a főhős már régen nem harcos, inkább csak képzeli, hogy ő lovag, vagy művész, esetleg színész, és ez jogosítja fel a világban való szétnézésre. Inkább a körülötte lévők cselekednek őérte, tiszteletből, megértésből. Ahogy mi is elnézzük mindezt kíváncsiságból, a színház szeretete vagy a megszokás miatt. Töltekezni ezúttal nem volt igazi lehetőségünk.

A színész másképp látja azt, amit játszik, ezért van az, hogy lehetetlen helyzetekben is képes nagyszerűt produkálni, hisz minden szerep egy kihívás, bizonyítási lehetőség. A „Don Quijote” most nem a klasszikus figuráknak adta a nagy lehetőséget, inkább a környezetet juttatta jó szerepekhez. Elsősorban a mindig kiváló Trill Zsolt (Cervantes) volt nagyszerű, aki előttünk szenvedte ki magából a lovag történetét. Hasonló vehemenciával élte végig Tompos Kátya (a lovag unokahúga) a fergeteges jeleneteket. A legtöbb vidámsággal Nagy Mari (kulcsárné), Szarvas József (borbély), Rácz József (kocsmáros), Tóth László (lelkész) szolgáltak, mint a nép egyszerű gyermekei csacsogtak, intrikáltak, csodálkoztak mindvégig. Mérsékelt játéklehetősége volt a címszereplőnek, Reviczky Gábornak (Don Quijote), mert be volt szorítva egy mesterséges sablonba (lemondás), amiből nehéz kitörni. Ugyanígy járt Bodrogi Gyula (Sancho Panza), kevés szerep jutott számára. Udvaros Dorottya (Dulcinea) méltósággal játszotta picinyre fogott szerepét, végig hiányoltuk erőteljes megszólalását, dinamikus mozgását, amit évtizedeken át tőle megszoktunk, de szerepe erre nem adott lehetőséget. Horváth Lajos Ottó (herceg), Bakos-Kiss Gábor (Carrasco; Fehér Hold lovag) és Kristán Attila (Cervantes szolgája) nem tudtak mit kezdeni fikciós szerepükkel. Viszont nagy lelkesedéssel táncoltak a Kaposvári Egyetem Színjátszó Intézetének II. éves hallgatói.

„Dráma két részben”– így szól a műfaji meghatározás. „Fantázia egy szünettel”– adhatnánk ezt a műfajt az új adaptációnak, s nem járnánk messze a valóságtól.

 Budapest, 2015. szeptember 20.

Megjelent a Kláris 16/1. számában.

Földesdy Gabriella

♣ ♣ ♣