SZÍNHÁZ

OSZLOPOS SIMEON

Katona József Színház – Kamra

Sarkadinak sikerült 1960-ban egy olyan drámát írnia, amely nemcsak akkor, az 56-os forradalom után pár évvel hatott, hanem korokon átívelve, ma is megdöbbenti a nézőt. Annak ellenére, hogy a helyzetek, a viceházmester meg a bútorfoglalók, a társbérlet erősen korhoz, az ötvenes évekhez kötött. Mondhatnám, bitang darab az Oszlopos Simeon, fullasztó, tömény elkeseredettségétől nem tudunk szabadulni a Kamra zsúfolt színterét figyelve este 7-től ¾ 10-ig.

Az író kéziratban maradt drámáját 1967-ben mutatta be a Madách Színház, a főhőst játszó Gábor Miklós egyenesen Sarkadit imitálva lépett színpadra. A későbbi bemutatók Kaposvárott, Kecskeméten, majd 1982-ben, a Játékszínben más-más oldalról fogták meg a mondanivalót, legtöbbje már akkor elhagyta a Sarkadi által írt befejező jelenetet, amelyben mentő és orvos érkezik, Kis János még monológban búcsúzik, s feltehetően élve marad, emellett Mária visszatérésének is pozitív – már-már bibliai – jelentősége van a műben. Mentőre és megváltásra most, Gothár rendezésében sincs szükség, mindez el is marad, Mária szerepe pedig tovább szűkült.

Kis János festőművész lenne igazából, de festményeit a kultúrpolitika elutasítja, rajztanári állásából viszont elbocsátják, mert nem jár be az iskolába. Nem fizeti a lakbért, erős alkoholfogyasztó, a darab kezdetén még Mária, a szeretője is elhagyja. Életét már évek óta megkeseríti Vinczéné, aki takarítás címén jár hozzá, ám takarítás helyett ármánykodik, kisebb-nagyobb gonoszságaival tönkreteszi Kis életét. A lakásába társbérlőként beköltöztetett házaspár teremti meg az ürügyet a végzetes konfliktus kibontakozására. A festő elcsábítja Zsuzsát, a feleséget, majd az asszonyt eladja a házban lakó Müller úrnak, aki pénzért vásárolja a szerelmet magának. Mindezt Vinczéné megtűzdeli hazugságokkal, a férj feltüzelésével, titkon elad bútorokat, lopja a szekrényből az italt, mindegy mit, csak ártani akar mindenkinek. Kis János hiába vágyik egy szabad, független értelmiségi létre, olyan mélyre süllyed erkölcsileg, ahonnan már nincs visszaút, az elcsábított, eladott feleség egy sarlóval vágja el a nyaki ütőerét.

Tragédia ez a javából, Gothár Péter rendezése egy pillanatig sem enyhíti, nem lájtosítja a történteket, sőt meghagyja az 50-es évek díszleteiben a cselekményt (a díszlettervező is Gothár Péter). A szomorú környezet, a szegényes ruhák, kellékek, az élet kicsinyes velejárói, a főhős szabályos vergődése és a végzet felé haladás biztos tudata nyomaszt bennünket, végül már a gyilkosság tudja csak feloldani a megoldhatatlan helyzetet. A rendezőnek sikerült végig fenntartani azt a feszültséget, ami odaszögezi a nézőt a színpadon történtekhez, állandóan várva a végkifejletet.

Mi az, ami állandó minden színpadra állításban? A kiúttalan sorsú művész – az önként vállalt aszkézisének részeként – az aljas módszerekkel másokat tönkretevő Vinczénéhez válik hasonlóvá – épp ahhoz a személyhez, akit gyűlöl és megvet –, amikor Zsuzsit eladja a pénzes Müller úrnak. Indítékáról csak sejteni lehet valamit (a rosszat rosszal lehet, vagy kell felülírni), mint ahogy Kis János végletes magatartásának okára, lump alkoholista, zilált életének miértjeire is csak koronként tudunk következtetni. Míg a 60–70-es években a levert forradalom és a művészi alkotások kizsűrizése állt motiváló okként, mára már mindez öncélú kiüresedéssé, az élet vélhető abszurditásának jegyében átérzett értelmetlenségévé változott. Vinczéné gonoszságára sem lehet ráfogni, hogy azért ilyen, mert a fiát felakasztották. Már indok sem kell ahhoz, hogy valaki egyszer csak gonosszá váljon. Simeon messze ellátott az oszlop tetejéről, s várt valamire, a párhuzam mára elvesztette funkcióját, Simeont ki is hagyhatnánk a „buliból”.

Gothár Péter rendezésében megformált karakterek szerint a lét vált értelmetlenné, egyéb motivációt nem kell keresnünk a miértekre. A Kis János szerepét játszó Ötvös András labilis lelkületű, magabiztossága vagy sosem volt, vagy elillant kusza, töredezett életében. Lételeme az állandó alkoholfogyasztás, ám az alkoholt úgy issza, mint ahogy a drogos küzd a mindennapi kábítószer beszerzéséért. A „lássuk Uramisten, mire megyünk ketten” kihívás erőtlenül hangzik el, s az éterbe hull. A főhőst gyenge karaktere kudarcra predesztinálja az első pillanattól kezdve. Máriát Rezes Judit szenvtelenné formálja, nem tudunk meg róla semmit, miért jött s ment el Jánostól, utolsó pillanatban való visszatérése majdnem funkciótlan. Vinczénét Szirtes Ági alakítja, nem indulatból cselekszik, mintha csak a hobbyja lenne az aljasság. Kötény és papucs mellett hatalmas paradicsomkontya jelzi lényének abszurditását, a konty sárgadinnye nagyságú a fején. Pálos Hanna Zsuzsiként a gyanútlan, naiv nőt próbálja hozni, kissé anakronisztikus ebbeli igyekezetében. Kocsis Gergely Bálint (a férj) szerepében, Mészáros Béla Jóbként remekmívű epizódokat produkálnak a Kamra pici színpadán. Szacsvay László pármondatos postása és Elek Ferenc alig pármondatos Müller úr-ja bizonyítja, hogy nincs kis szerep, vagy ha van, azt egy jó színész nyugodt szívvel eljátszhatja, nem lesz kisebb tőle. Ironikus szerepet kap a szocializmus két jelképes tárgya, a sarló és kalapács. Valaha mindkettő az építő munka szimbóluma volt, itt és most a rombolás eszközeivé váltak. A főhősnek az éles sarló (eredetileg tőr) visszahozhatatlanul vágja el nyaki ütőerét, s lép ki fiatalon a megsemmisülésbe, Vinczéné a kalapáccsal rontja el a fürdőszoba ajtózárát, öncélúan, csak azért, hogy ne lehessen használni.

Dramaturg: Morcsányi Géza m.v., jelmez: Tihanyi Ildi m.v., szcenikus: Tóth Kázmér, fény: Pető József. A rendező munkatársa: Tóth Judit volt.

Budapest, 2015. június 28. , előbemutató

(Bemutató: 2015. október 16.)

Megjelent a Kláris 16/1. számában.

Földesdy Gabriella