A darab
1912-ben született a második címen, írta Arthur Schnitzler, aki akkorra
már az
életének több szakaszán túl volt.
Édesapja orvos volt, ő maga is annak készült,
több cikket, ismertetőt írt apja által szerkesztett
folyóiratba, majd átvette
apja orvosi munkáját. Ismerte Freudot és Klimtet,
a századforduló minden
fontos osztrák, haladó gondolkodású
értelmiségét. Irodalmi munkássága,
az
irányt adó, politikai jellegű, erkölcsi és
vallási felfogások figyelmen kívül
hagyása miatt, nem volt sikeres, sőt a színdarabjait
betiltották, ezt is.
Schnitzler
1932-ben meghalt, így nem lehetett tanúja annak, hogy a
darabjában felmerült
probléma, egyik országból a másikba
görögve itt Európában mekkora hatalmas
megállíthatatlannak tűnő hógörgővé
vált és mekkora károkat okozott anyagilag
és
az emberi lelkekben és gondolkodásban is.
A Bernhardi
professzor által vezetett magánklinikán egy fiatal
lány haldoklik, akihez a
nővérke kérésére megérkezik a
katolikus egyház képviselője, hogy feladja az
utolsó kenetet. A leány a fájdalmát
csökkenteni akaró kezelés következtében
úgy
érzi, hogy javul, és várja a
vőlegényét. Ebben a helyzetben a professzor nem
engedi be a papot a beteghez, abban reménykedve, hogy a
halál rémképétől
megkímélheti. Folyik a vita az összegyűlt orvosok
és a pap, a professzor
között, miközben meghal a lány. Az esetből
újságcikk lesz, majd megszületik a
gyanú, hogy a professzor az egyház ellen lépett
fel, és nem a leányt akarta
megóvni. Nő, nő a lufi, amíg politikai
problémává válik a parlamentben,
bíróságra kerül, és a professzort
lecsukják 2 hónapra, amit le is ül. A
szereplők között az akkori társadalom csoportjainak a
képviselői fejtik ki
nézeteiket a katolikus erkölcs védelmében,
színezve a vitát azzal a nyíltan
emlegetett problémával, hogy Bernhardi zsidó,
ezért is áll szemben az irányt adó
katolikus erkölccsel és az ez által
meghatározott politikai irányvonallal.
Sok
mindenen csodálkozunk. Az egyik, hogy a darab szerint már
az 1900-as években
ennyire éles és széles körű volt a
Monarchiában az antiszemitizmus, és az ezzel
kapcsolatos nézetek semmit sem fejlődtek, ugyanazok a lapos,
alacsony
színvonalú érvekkel győzködik egymást
ma is az antiszemitizmus hívei.
Schnitzlerben
egyáltalán nem rémlett fel a jövő, a
később borzalommá vált
századfordulós
problémákat egyszerűen emberi tévedésnek,
megbocsátható egyéni hibának
tekintette. Erről tanúskodik a sajátos befejezés.
Megdöbbenéssel nézzük (ma) a
megoldást: a nővérke elismeri, hogy nem mondott igazat a
bíróságon. Mindenki
megnyugodni látszik, ja, akkor ez volt az oka az
ítéletnek.
Ascher
Tamás rendezése remek, peregnek az események,
gyorsak, és logikus szembenállás
bontakozik ki a szereplők nézetei között. Egyetlen
apróság okozott problémát,
szégyenkezünk is megemlíteni a sok pozitív
tény között, ez a vidéki, munkát
kereső orvos szerepe, ennek a szálnak nem találtuk a
kapcsolatát a darab
lényegével, de még a mai gondjainkkal
összevetve is szinte humoros volt. Senki
nem vette figyelembe szánalmas
könyörgését. Ma inkább a politikusok
rohangászhatnának könyörögve az
orvosokhoz, hogy jöjjenek haza és vállaljanak
munkát vidéken.
Dr.
Bernhardi, a belgyógyászat professzora, az
Erzsébet klinika igazgatója, Mácsai
Pál és Dr. Flint vallás-,
közoktatási és egészségügyi
miniszter, Gálffi
László
régről ismerik egymást, remek vitapartnerek. A
probléma, hogy hová vezet a
szakmaiság egyedüli figyelembevétele vagy a szakma
háttérbe szorítása és az
elismert társadalmi érdekek előtérbe
nyomulása. Tulajdonképpen ez a vonulat a
darab második fontosnak ítélhető
problémája, és mint tudjuk, egyértelmű
válasz
nincs rá. Mind a ketten remekül játszották a
rájuk osztott szerepet. Mácsai
rendíthetetlen, merev szakmai felsőbbsége
megakadályozta, hogy egyáltalán
„megértse” a problémát, mindezt remek
testtartással, arcjátékkel hitelesítette.
Gálffi ragyogó politikusi
„lazasággal”, a fontosnak és nem fontosnak
tartott
mondataival kitűnően alakította a politikust. Minden szereplő
kiváló alakítást
nyújtott.
Jók
voltak
a díszletek, Izsák Lili
munkája. A színek között a
változásokat a színészek
maguk rendezték el, precízen, biztosan tudván,
hogy melyik széket milyen
szögben kell állítani a következő szín
érdekében. Az átalakítás gyorsan
ment,
hiszen kevéssé változott a szín, de
változott. Kiírással lökték a
nézőket az új
helyszínre, például egy minisztériumi
irodába Bernhardi professzor szobájából
stb.
Meglepő
volt, hogy egyvégtében, 2 óra alatt
lejátszották a teljes darabot. Szerintem
jó megoldás volt. Nem tört meg a gondolatsor. A mai
hosszú mozi előadások időszakában
nem is tekinthetjük megterhelőnek a 2 órát.
Időszerű
volt-e a darab? Igen, időszerű volt az utolsó jelenet
kivételével, de mint
írtuk, az utolsó jelenet –
véleményünk szerint – Schnitzler
„hibája”, és nem a
gondolatsor logikáját követi.
Gratulálunk
a színház társulatának a remek
munkájához!
Fordította:
Kertész Imre.
Budapest,
2015. április 10.
Megjelent a Kláris 16/1. számában.
Tóth Attiláné
♣
♣
♣
