Feszült
várakozással ül mindenki a Pesti
Színház nézőterén, várva a
„Kvartett” megkezdésére. Nincs
meglepetés, mindenki
tudja, miről szól Spiró
György komédiája, azt is tudja, hogy mi lesz
a vége,
mégis. A színpad előtt nincs függöny, az
előadás megkezdése előtt már jól
látható a díszlet: az 1990-es évek panel
konyhája lepusztult berendezéssel,
gáztűzhellyel, régi hűtővel, uborkásüveg a
beépített konyhaszekrény tetején,
hokedli, piros lábosban paprikás csirke, vacsorára
mákos tészta.
A
sokatmondó díszlet (Bagossy
Levente) mellé megérkezik a nyugdíjas
házaspár,
akik benne élnek a lakásban. A Feleség
otthonkában, papucsban, kardigánban, az
Öreg tréningruhában, a Vendég
öltönyben, és a házaspár felnőtt
lánya, a Nő,
előnytelen, színes öltözékben, kócos
hajjal (jelmeztervező: Benedek Mari).
Ők
alkotják a kvartettet, aminek résztvevői egy-egy
külön világban élnek,
akaratuk, vágyaik nem egyeztethetők össze, de akár a
vonósnégyes, önálló
egységet alkotnak.
Spiró 1996-ban írta a
komédiát
(ősbemutató 1997-ben Pécsett), amiben az Öreg
képviseli a szocializmus káderét,
az elvhű személyzetist, számára a
rendszerváltás merő kudarc és
árulás. Nem
gondolkodó Feleségének világa leszűkül
az otthoni főzésre, szvetterkötésre, az
ő mértéke a férje, hozzá igazodik, a
világból csak foszlányok jutnak el hozzá,
azok is tévedésen alapulnak
(„ejrósport”, mikrohullámú sütő
veszélyessége,
biztosítással házaló
ügynökök stb.).
Szimpla
komédiához elég lenne egy ilyen
„retró” házaspár
csetlése-botlása, de sokkal többről van szó,
néhány társadalmi-politikai
csavar megtekeri a történetet. A kádári
szocializmusból visszamaradt
személyzetis-gyári munkásnő
házaspárhoz érkezik az az 1957-ben
disszidált
„Vendég”, aki negyven év után
azért keresi meg őket, mert az életét akkor
megmentette a vele egy grundon focizó ismerőse. Idejében
szólt, hogy szökjön
meg gyorsan, mert keresik, és le fogják
tartóztatni. A Vendég elhagyta az
országot, s az USA-ban lett mérnök, alapított
családot, elszakadt a hazájától,
most, a rendszerváltás után jött haza, hogy
felkutassa egykori jótevőjét,
busásan megajándékozza utólag.
Azon
túlmenően, hogy ez egy írói mesterséges
szituáció (kerete a
mondanivalónak), a benne szereplő figurák csak
komédiában lelhetik meg
helyüket, egy letűnt életforma
karikatúrájává válnak. A
kényszer szülte
elképesztő szituációkon nevetünk
állandóan, mindez majdnem húsz éves
történet,
a rendszerváltás után nem sokkal
játszódik.
Az
Öreg természetesen nem fogadja el a
Vendég hálálkodását,
visszautasít minden ajándékot, mert
provokációnak,
megbízók ármányának gondolja a
dolgot, letagadja, hogy valaha ismerte a
Vendéget, akit kiutasít a lakásból.
Árnyalja a képet, hogy a Nő szerepében a
házaspár elvált lánya is megjelenik, aki
szívesen elfogadná a juttatásokat, már
a vállalkozás szemszögéből néz
mindent, és mindenre hajlandó lenne a
pénzért.
A
rendező Marton László a
legteljesebb
valóságnak láttatja a történetet,
ezért is kell a naturalista konyhai díszlet a
valóságos ételekkel. Ez a hiperrealizmus a
színpadon totál undort kelt a
nézőben, mert annyira szörnyűnek látja, hogy
elidegeníti magától úgy, ahogy
van. Mindez az őrültség kategóriájába
tartozik. Legalább is az biztosan, amikor
az Öreg előveszi a nagy füzetet, amibe folyamatosan
másolja be az 1956 utáni
újságok cikkeit, hogy biztosan megmaradjanak az
utókornak (a számítógépről
letörölhetik!), másrészt osztályozza
ismerőseit árulókra és eszméhez hűekre,
akik majd eszerint fognak elkárhozni vagy
üdvözülni a kommunista végítéletkor.
A
Vendég egyszer csak felhagy a
hálálkodással, és iróniába
megy át, kiábrándulva a fafejű őskomcsiból,
együgyű
feleségéből és haszonleső lányukból,
kiábrándul a várva várt
hazatérésből is,
elfelejtve, nemrég még dicsérte az itthoni
kellemes légkört, baráti
beszélgetéseket,
az otthon melegét, amit ő annyira nélkülöz a
tengerentúlon.
Spiró
komédiája nem ad megoldást, egyik út sem
járható, a rendezés
zsákutcássá teszi a szereplők
életformáját, és azt vesszük
észre, hogy ennek
egyes elemei még ma is velünk, közöttünk
élnek. Nem marad más, mint a
kényszeredett kacajok, a hülyeségek és
értelmetlen szituációk ismétlődése
másfél órán keresztül.
A
színészek fürödnek a jó
szereplehetőségekben. Szuper teljesítményt
nyújtanak valamennyien. Hegedűs
D. Géza (Öreg) sörhasa és
tréningje
felejthetetlen, ahogy lekezeli a Feleségét, és
legfőként, ahogy szidja a régi
rendszer árulóit, telitalálat. Fiatal a szerephez,
ez az egyetlen gond. Börcsök
Enikő (Feleség) gyanútlanul adja a stupidot, nem
hisszük el, hogy csak megjátssza
a tudatlant, valójában az, ahogy a végén a
mákos tésztát is valósággal eszi
meg. Kern András
(Vendég) remekül beszéli akcentussal a magyart, őt
igazán
sajnáljuk, hisz ő nagyot csalódott. Szeretetért
jött, de nem találta meg a
családot, akit a saját elvesztett családja helyett
akart megszerezni. Péter
Kata (Nő) az új
világ kárvallottja, sikertelen életét
szeretné rendbe hozni, ám
pénzimádata nem vonzó a Vendég
számára.
Komédia,
aminek a mélyén tragédia húzódik?
Tanulság nincs, nevetünk vagy
sírunk, mindegy, vérmérséklet
kérdése, ki hogyan emészti meg a
történetet.
(Dramaturg: Radnóti Zsuzsa, Deres
Péter.)
Budapest, 2015. február 5.
Megjelent a Kláris 15/4.
számában
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣
