Egy
estére adott helyet a Nemzeti Színház Ratkó József
darabjának budapesti vendégjátékára.
Az előadás a két színház
közös produkciója. Az ősbemutató 1985-ben,
Nyíregyházán volt, a szerző 1989-ben
váratlanul halt meg, a további bemutatókat,
felújításokat már nem érte meg. A
problematika, amit megragadott, mindig érvényes volt,
és marad is, amíg Magyarország
létezik.
A
történelemből jól ismert eseményt
választja Ratkó József, amikor Imre
herceg halálát teszi meg kiindulópontul (1031),
hogy sorsfordító, választásra
kényszerített helyzetben adhassa fel a
kérdést: vajon jól cselekedett-e István
király, amikor a nyugati kereszténység
mellé állt, amikor beengedte a német
papokat, zsoldosokat, és amikor nem Vászolyt (Vazult)
jelölte ki
utódjaként. Mérlegre
kerül az óhit
üldözése és a kereszténység
erőszakos terjesztése, a rovásírás
és a régi
pogány imák, versek előadóinak (igric)
kemény megbüntetése. Mindez azt
sugallja, hogy István ugyan megtette ezeket az
intézkedéseket, de lelkében ő is
vonzódik a régi hithez, szolgálóit nem
kárhoztatja, inkább szereti őket. Jóban
van Atyácskával is, aki gyermekkorának volt
nevelője, s nem tért át az új
hitre. Megvédi a némává tett,
kezétől megfosztott igricet is, aki az Ómagyar
Mária siralmat is lejegyezte pogány versei
közé. Meglepetésünkre a dráma még
azzal a gondolattal is eljátszik, hogy Vászoly (Vazul)
szemének kiszúrása nem
István parancsára történt, hanem Gizella
rendelte el atyafiainak utasítására.
Vagyis nem István akarata, hanem a kényszerhelyzet (Vazul
nem uralkodhat vakon,
bár még azt is támogatná) hozta
létre, hogy utódjaként Orseolo Pétert
jelöli
ki, akit Gizella és német hívei támogatnak.
A
dráma István megtépázott lelkébe
akar
belelátni, s ezen keresztül a mindenkori
választási szituációba: Kelet és
Nyugat
határán melyik a jobb lehetőség, mi a jó
megoldás? Válaszként elveti a más
népektől való függés, a ránk
oktrojált vallás, politika, szokások
követését.
István utolsó imája, amivel zárul a
dráma, túlmutat a XI. századi eseményeken,
és a XX. században megcsonkított,
területét vesztett országot siratja, esdekelve
a tisztesség megmaradásáért:
„És
tedd, hogy ne legyünk
gyalázatja a szomszéd
nemzeteknek,
ne legyünk csúfja és játékai,
s messzire való maradékaink
rút járom alá ne vettessenek!
Ámen.”
A történelmi drámát Csikos Sándor rendezte,
a benne lévő kételyeket nem erősíteni akarta,
hanem tompítani, könyörgőre fogni
a szöveget, megadva minden szereplő viszonylagos
igazságát. A praktikus és
stilizáltnak mondható díszletet és
jelmezeket Gyarmathy Ágnes
tervezte, zenéjét Kobzos
Kiss Tamás
szerezte. A színészek öltözete majdnem
semlegesnek mondható,
csak jelzi valamely régebbi kor viseletét, külső
megjelenésben minden szereplő
saját hajviseletét, eredeti kinézetét,
testtartását hordja. Szalma
Tamás m.v.
(István) őszülő haját leszámítva
kifejezetten fiatalos kinézetű, Kubik Anna (Gizella) a meghalt fia
miatt férjét és a
számára idegen népet kárhoztató
idegen nőt formálja meg, akivel nem tudunk
közösséget vállalni. Bicskei István
m.v. (Atyácska) az előadás legeredetibb alakja,
pogány őseinkből őriz valami
meghitt szépséget. Garay-Nagy
Tamás (Vászoly) fontos szerepéhez
mérten erőtlen
alakítás, Fehérvári
Péter m.v. (Pető fia) új színt hoz
elénk a nyelvétől
megfosztott igric megformálójaként, amikor
jelbeszéddel, majd hörgéssel fejezi
ki magát. Szélyes
Imre m.v. zord főpapja
kegyes és emberséges is tud lenni,
összességében jó alakítás. Bakota Árpád (Csete),
Papp István
(Zerénd), Kardos
M. Róbert m.v. (Décse), Olasz Szabó Soma m.v.
(Sebő) asszisztálnak a főbb
szereplők játékához.
Budapest, 2015. február 1.
Megjelent a Kláris 15/2.
számában
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣