Nagyszerű
szereposztásban, kifejezetten élvezhettük Parti Nagy Lajos leleményes
szófordulatait, a veretes és főként mai magyar
szövegét (szabad fordításában) az
előadás minden pillanatában. Moliere egyik legismertebb,
eredetileg ötfelvonásos
vígjátéka mintha nem is 1664-ben
íródott volna. (Most 2 részben
játsszák.) Ízléses,
stílusos, levegős mai nappalit látunk, kerek fehér
süppedő szőnyegekkel, óriás
plazma tévével – általában
természetfilmekkel, de éppen Tartuffe (Nagy Zsolt)
és titkára (Lőrinc – Jéger Zsombor eh.)
tobzódásakor őrjöngő
„tánczenével” –,
fehér kanapékkal, oldalt dolgozóasztallal. Minden
távirányítóval működik,
távirányítóval forgatható
(látszólag) a középső kerek
színpadrész is. Kellemes
a szemnek, lefoglalja a tudatot. (Díszlet: Bagossy Levente.)
Az előadás első perce kivetített
állókép – a család szinte
minden tagja körben ül, a szinte még kislány
Mariane (Kókai Tünde
eh.) sms-ket
ütöget a mobilján. Várnak, várunk.
Aztán berobban Pernelle-né (Marika néni (!)
– a nagyszerű Pogány
Judit, 150 kilósnak öltöztetve vidékies
bekecsében) ízes pergő beszéddel,
innentől kezdve nincs egy percnyi megállás sem. A
félbehagyott,
kicsavart-nyakatekert közmondások,
elszólások, fél-káromkodások
és olykor az
egyébként helyükön „kezelt”
trágár szavak, a jövés-menés,
folytonos történés székeikhez
tapasztja a nézőket, nyílt nevetésekkel
kombinálva. A történetet úgy
általában
persze, hogy ismerjük, tudjuk, hogy valamiképpen Tartuffe
majd megkapja méltó
büntetését. Mégis figyelünk minden
szóra, hiszen érdemes.
És tűnődhetünk: ennyire
hiszékeny emberek egyáltalán
létezhetnek?! – Létezhetnek. Például
mert menekülnek a felelősség alól (vagy
elől). Orgon (Znamenák
István) menekülése azonban csak
lassacskán derül ki.
Kóros rajongása Tartuffe személye iránt,
akit végül is alig ismer – azonnal
szembetűnő, mihelyt végre megjelenik. Szerelmetes
rajongással veszi körül a jól
láthatóan-érzékelhetőn álszent
férfit, aminek az egész család keresi az
okát. Orgon
igen jelentős megváltozását dekoratív, okos
felesége (még éppen nem
kihívó Pálya
Pompónia eh.)
iránta való szerelmén, szelíd lánya,
fia (Damis – Dóra
Béla eh.)
ragaszkodásán mérhetjük le. Ők nem ezt a
– szinte elvarázsolt –
férfit szeretik, ez nyilvánvaló. Mi
történt hát?
Valamiért Orgon felfigyelt a
szegény, ágrólszakadt Tartuffe-re
a templomnál (feltehetjük, már az sem volt
véletlen Tartuffe részéről),
felkarolta – és ettől a perctől kezdve megy vakon
megcsalatott érzései után.
Valami olyasmit vélt megtalálni Tartuffe-ben, ami
felborítja egész addigi
világát. Leginkább talán a vélt
biztonság. Ő azt hiszi, a vallásban, mi azt
hisszük, Tartuffe-ben, pontosabban az általa sugallt
illúziókban. Hiszen
Orgonnak a továbbiakban nem kell lánya sorsa miatt
aggódnia, Tartuffe feleségeként
biztonságban lesz. Nem kell a vagyonáért
aggódnia, Tartuffe elintézi. Mi több –
sőt, a legtöbb –, a hazaárulást
kiváltható ládika gondját is Tartuffe-re
bízhatja, Tartuffe majd azt is elintézi!
Ilyen lelki állapotban mit
számít a józan beszéd Cléante (a
kissé lezser, józan Csuja
Imre) részéről, mit számít
felesége
szeretete-szerelme, mit számít lánya
boldogsága?
Leginkább még Dorine (gyors
mozgású, észjárású,
szókimondó Kerekes
Éva)
képes Orgonra hatni, aki érzelmileg
kívülállóbb, bár ragaszkodása
a családhoz, aggódása a fiatalok
jövőjéért valóban őszinte.
Miben áll hát Tartuffe
„varázsa”? Darabbéli színészi
(sőt,
ripacs) képességeiben. Jól időzített
klisé-mondataiban, melyekkel Orgonra,
annak „elvarázsolt” tudatállapotában
jól kiszámítottan hatni tud. Begyakorolt
mozdulataiban. Mindenki más tisztában van ezzel,
kivéve Orgont. Józan ésszel
ezt általában nem lehet megmagyarázni, és
ha eljön az a bizonyos pillanat,
amikor valaki ráébred addigi másféle
tudatállapotára, összeomlik… ahogyan itt,
szemünk előtt Orgon is.
Ám addig?! Szenved az egész
család, mi pedig ragyogó
jeleneteknek lehetünk tanúi. Ahogy szétveri azt a
fekete esernyőt! Ahogyan
minden áron hinni akar Tartuffe-nek, minden józan
érv ellenére! Ahogyan a
megvásárolt karikagyűrűkkel, arcán
földöntúli mosollyal várja, hogy Tartuffe
belépjen a szobába!
Elmira csábítási jelenetei
is ragyogóak, akkor is, amikor
nem hagyja magát, és akkor is – sőt! – amikor
Tartuffe csaknem megerőszakolja,
a férj jelenlétében. Orgon
gyávasága, gyengesége, félelmei pedig
éppen ekkor
különösen kiütköznek. Az addigi
vígjáték megszűnik vígnek lenni. Elmira
hogyan
bízhat meg férjében ezután?
Orgon félelme felerősödik,
miutánTartuffe-öt elűzte, az
ominózus ládikával együtt. Csak várni
lehet, aztán kedvesnek lenni a
tenyérbemászóan
mézesmázos végrehajtóval (Loyál
Ignác –
Máthé Zsolt), ami nem igazán
sikerül…
Ráadásul az ismét megjelenő mamát
külön meg kell győzni, hogy Tartuffe talán
mégsem szent. Orgont a feleségét
megtámadó, a mamát a fia, családja
vagyonát
elfogadó mozzanat téríti észre.
Az előadás vége kissé
meghökkentő. Tartuffe-öt hirtelen
megjelenő kommandósok lövik szitává, igencsak
fülsiketítően. Mindez éppen a
párizsi terrorista gyilkosságok után
különösen vészjóslóan hat.
Végül a
média-híradás „nagyon megrendezett”
jelenete zárja az előadást.
A fiatalok játéka a darabnak
megfelelően kissé halványabb.
Mariane engedelmes, kellően szelíd, Damis heves, de apját
szintén nagyon
szerető fiú, korábbi igazságtalan
elkergetését a háztól azonnal
megbocsátja.
Valér (Patkós
Márton eh.) veszekedése jegyesével,
Mariane-nal kedves, életszerű, Orgon iránti tisztelete,
szeretete pedig egyetlen
pillanatban megmutatkozik, amikor nem csak hírt hoz, de
pénzt is ad Orgonnak,
hogy elmenekülhessen.
Cléante itt nem vallásellenes,
csak átlátja Tartuffe
hazugságait, célját,
csalárdságát. Hanyag
öltözékével is kissé
elkülönül a
családtól.
Lőrinc méltó titkára
Tartuffe-nek, bár kifejezetten ártó
szándéka nincs. Éppen elég, ha
Tartuffe-öt kiszolgálja.
Flipote-nak (Varga
Lili eh.) kissé kevés szerep jut, de
ugyanúgy szükség van játékára,
mint a többi fiatalénak ahhoz, hogy mozgalmas
előadást láthassunk. Ami egyike a legjobbaknak.
Játszik még: Vásárhelyi Márton,
Fórizs Olivér, Kiss Zsolt,
Orosz Gábor, Hetényi László, Tukora
Tamás.
Jelmez: Ignjatovic
Krisztina. Dramaturg: Ari-Nagy
Barbara.
Zene (kiváló): Kákonyi
Árpád.
Rendezte: Bagossy
László.
Budapest, 2015.
január 17.
Megjelent a Kláris 15/4.
számában
Györgypál
Katalin
♣
♣
♣
