Shakespeare
tragédiáját ezúttal Fekete Ádám
(f.h.) és Forgách
András fordította. Azért a
leghíresebb sor
megmaradt Vörösmartytól: „Temetni jöttem
Caesart, nem dicsérni”. Alföldi
Róbert
a demokrácia elfogadott szabályait megszegő, magát
istenítő uralkodó jogos
meggyilkolását rendezte meg, aminek súlyos
következményei vannak, lesznek a
birodalom jelenét és jövőjét illetően. A
felelősséget nemcsak a gyilkosok
viselik – akik jót, jogosat cselekedtek –, hanem a
meggyilkolt uralkodó hívei,
akik majd győztesen, de erkölcsi szempontból kritikusan,
gyáván, méltatlanul
viselkednek.
Mondják,
Shakespeare drámái sok
mindent kibírnak a színpadon, a jelenlegi
rendezést is elbírja a nagyhorderejű
mű. Már nem lepődünk meg azon, hogy a díszlet egy
lépcsősorból áll, és
kétoldalt hatalmas, papírból vagy
furnérlemezből készült ülő kutya
(sakál?)
alakok szolgálnak térelválasztóként,
különböző alakzatokat felvéve.
A díszletet
El Kazovszkij motívumainak
felhasználásával Menczel
Róbert tervezte, jelmeztervező: Szlávik Júlia. A
díszlet részét képezi a 4–5
méter magasban
elhelyezett zuhanyrózsa, ami nagy sugárban
szórja a vizet a szereplőkre a merénylet tervezése
közben, hatalmas, velőt rázó
mennydörgések hallatszanak, jelezve a készülő
politikai vihart. A lezúduló víz
itt nem mos tisztára senkit.
Nem lepődünk
meg az öltönyt
viselő szereplőkön sem, akik a második felvonásban
manapság divatos katonai
egyenruhát hordanak, és géppisztolyt szorongatnak.
Sokkal meglepőbb, hogy
Julius Caesar megölésekor patakokban folyik a
vörös festék a színpadon, majd
felravatalozása után a késszúrások
nyomai erősen kirajzolódnak a színész
(Hegedűs D. Géza)
testén. Alföldi
rendezése egységes, végigvitt koncepciót
hozott létre. Az ő Caesarja nem olyan
veszedelmes, inkább hiú, öntelt, pompakedvelő,
persze zsarnok is, de nem
elviselhetetlenül. Az ellene összeesküvő ellenzék
viszont nem tudja, miért
akarja megölni őt, illetve nem tudja, mi lesz megölése
után? Nem elég megölni a
zsarnokot, helyette új rendet kell felállítani, ez
hiányzik Brutus és Cassius
hősiességéből. Rájőve a zsákutcás
philippi csatakilátásokra, inkább öngyilkos
lesz mindkettő. Ezúttal csak picit aktualizál
Alföldi (képernyő előtti
bekiabálások), rendezése inkább nagy
ívű, aktuális, de nem pillanatnyi
politikai problémát vet fel, jóval előbbre
néz, és mélyebbre lát ez által.
Otthonosan
érezzük magunkat a
második felvonás elején, amikor a színpadon
velünk szemben számos tv-készülék
közvetíti Brutus és Antonius
védőbeszédét, amit a darabbeli
közönség fotelban
ülve néz végig. Előbb illedelmes, később mai
politikai helyzetre rímelő
bekiabálásokkal kíséri a beszédeket.
Szinte nevetséges, amikor előttünk zajlik
a tömeg átváltozása, akik előbb még
Caesar megölését helyeselték, Antonius
beszéde alatt átváltoznak a diktátort
sajnáló, őt mentegető együtt érző
tömeggé. Nem a mai készülékektől
és ruháktól érezzük magunkat
furcsán, hanem
épp azért, mert nem rendülünk meg
egyáltalán a látottaktól. Olyan ismerős
minden, egyik tábor, másik tábor, akik
ádáz küzdelmet vívnak egymással,
végül
megsemmisül mindkét harcoló fél, és
győztesek maradnak azok, akik a háttérből
irányítottak, akik nem is harcoltak, mégis
övéké lesz a hatalom, mindezt
nagyképűen veszik tudomásul.
Azt is
természetesnek vesszük,
hogy mindenki sáros, bepiszkolódik a politikai harcokban,
egyetlen igaz ember
marad tiszta, s ez Brutus, őt még ellenségei is
tisztelik. Mindaz, ami történt,
felesleges öldöklés volt, hatalomváltás,
elosztás, sokan meghaltak,
polgárháború folyt (a színpadon a
„forradalom” szó hangzik el, vajh, miért?). A
felhangzó „forradalom” kifejezés aztán
meghozza a hozzátartozó Egmont nyitányt,
csakhogy zavarban vagyunk emiatt, nem értjük, melyik
eseményre gondoljunk az
1956-ot felidéző zene hallatán? Amit nem ért az
ember, az igencsak zavarba
hozza.
A Julius Caesar
különösen sok
férfiszínésznek ad lehetőséget
kibontakozásra. A nők benne csekély lehetőséget
kapnak. Venczel Vera (a
jós
felesége), Járó
Zsuzsa (Portia), Brutus felesége
öngyilkosságot követ el harcba szálló
férje miatt. Herczeg Adrienn
(Calpurnia)
Caesar feleségének szerepében egy
közönséges nőt játszik, aki méltatlanul
viselkedik a megölt uralkodó özvegyeként,
épp kicsinyessége révén. Hegedűs D.
Géza kisstílű diktátort játszik, aki
lenézi a jós és felesége félelmeit. László
Zsolt túl intelligens Brutus, Hevér Gábor alkata
ellenére játssza jól az
aszkétikus Cassiust, Stohl
András Antoniusa a tökéletes
hatalomjátékos, vert
helyzetből győzelmet hoz ki, Varju
Kálmán Octavius, a leendő Augustusként egy
semmirekellő huligán figuráját adja. Csőre Gábor (Decius), Fesztbaum Béla
(Casca), Telekes Péter
(Marullus), Karácsonyi
Zoltán (Artemidorus), Józan
László
(Cinna) dinamikus alakítást nyújtanak. A
Jós szerepében Harkányi
Endre tűnik
fel, jól hozva az öregséget,
kiszolgáltatottságot, akibe csak belerúgnak,
jóslatára
nem hallgat senki. Ligarius kis szerepében Rajhona Ádám szinte
burleszk figuraként
hat, Caesar megölése alatt bekap egyet az asztalon
lévő pogácsákból, és kimegy,
így lesz kívülálló. További
szereplők: Lázár
Balázs (Lepidus), Fábián
Szabolcs
e.h. (Messala), Lajos András (Trebonius), Gere Dénes Ákos (Metellus
Cimber), Csapó Attila
(Lucius), Fehér Balázs
Benő (Flavius), Papp
Dániel (Plebejus,
szolga), Gados Béla
(suszter).
Fordítói
konzultáns és dramaturg
egyben: Vörös Róbert.
Mi vár ránk a cézárok
megölésével 2014-ben? Ez.
Budapest, 2014. december 12.
Földesdy
Gabriella
♣
♣
♣
