Alcíme: „Ha akarjátok, ez
nem álom!” Fantáziajáték valós
tényekkel. Ann Silberberg
és Forgách
András
írását Czeizel
Gábor rendezte
színpadra. A lebilincselő alapötlet már régen
feldolgozásra várt, az a furcsa,
hogy csak most lett valósággá. Hogyan
született meg a 19–20. század
fordulóján
a zsidó állam megteremtésének gondolata? A kávéházi
beszélgetésekből
összeálló történet ezt a
témát járja körül.
A budapesti
születésű Herzl
Tivadar felettébb szenvedélyes természetű ember
volt, perben, haragban állt a
világgal, zsidó és nem zsidó
barátaival, sőt családjával is. Bevallása
szerint
a rossz házassága vitte el addig, hogy új
állam megteremtésébe kezdjen. Erős
motivációja azért mégiscsak abból
fakadt, hogy kiküszöbölje az
antiszemitizmust: ha a szétszóródott
európai zsidóság (ez kb. tízmillióra
volt
tehető akkor) kivonul Európa országaiból,
és talál magának egy új hazát, ahol
megtelepedhet,
államot alkot és gazdálkodik, akkor megszűnnek az
ellenséges hangok a zsidók
rossz természete, habzsolása, kapzsisága stb.
ellen. Területet kell szerezni,
ha másként nem lehet, meg kell vásárolni
egy uralkodótól. Legkézenfekvőbb lenne
a török szultántól megvenni
Palesztínát, ami egyenlő az őshazába való
visszatéréssel. Ha ez nem sikerül, megalakulhat
más helyen is az állam, esetleg
Ugandában, Cipruson, Argentínában, netán
Szibériában, csak az évről évre
megrendezett cionista konferenciákon sosem tudtak megegyezni a
résztvevők.
Mindenki mást akart, másképp akarta, ez
felőrölte a szervező Herzl Tivadar
idegeit.
Volt más
baj is, az a fura
helyzet állt elő, hogy Herzl nem vallási alapon szervezte
meg a visszatérés
gondolatát, a vallást mindig magánügynek
tekintette, hivatalos nyelvet sem írt
volna elő, elégnek gondolta a zászlót és a
hívószót. A zászló és a
„Jövőre Jeruzsálembe”
hívószó megszületett, de a szervezés
megakadt maguknak az új hazát akaró vagy
épp nem akaró zsidóknak az
ellenállásán. Ortodoxoknak és
asszimiláltaknak az
önálló állam terve egyáltalán
nem tetszett, ők máshol keresték a megoldást.
Szó
esik arról, hogy a magyarországi zsidóság
nagy része teljes szívvel
asszimilálódott, és a továbbiakban is
magyarként akar érvényesülni, az
oroszoknál
pedig sokan az anarchista, vagy a forradalmi mozgalomban
keresték saját
problémáik megoldását.
Herzl a
színpadon Max Nordauval
vitatkozik, aki maga is magyar anyanyelvű, csak nevet és
hazát váltott, de
legigazabb híve a szenvedélyes cionista
gondolkodónak. Orvosként próbálja
óvni,
altatót, nyugtatót ír fel neki, amit
„páciense” természetesen nem vesz be,
inkább belehal saját gondolatának
megvalósításába, a
tárgyalások, a
konferenciák, utazások, viták halálba
viszik 44 évesen.
A
sziporkázó vitákból,
beszélgetésekből álló
párbeszédsorozat egyik fő attrakciója, hogy
feltárja a
téma magyar vonatkozásait: szóba kerül
Vámbéry Ármin, az első zsidó professzor,
Széchenyi Ödön pasa(!), az isztanbuli tűzoltás
szervezője, a budapesti főrabbi,
vagy Heltai Jenő, aki magyar íróként akar
híres és elismert lenni, nem egy új
zsidó hazában. Elhangzik a Dohány és a Dob
utca mint Herzl és Nordau születési
helye és a Sütő utcai iskola, ahová mindketten
jártak. Szó esik némi
malíciával a millenniumi megemlékezés
zsidó résztvevőiről, akik díszmagyarban
feszítenek nemzeti színű lobogóval a
zsinagóga előtt…
Czeizel Gábor
rendezése úgy
teszi izgalmassá a beszélgetéseket, hogy a
néző már a jelenből tekint
visszafelé az időben, a közel 70 éve létező
Izrael államot szembesíti a
keletkezés furcsaságaival. A rendező beépít
harmadik szereplőként egy pincért,
aki aktív részese a játéknak. Eredetileg ő
is magyar, de ezt ügyesen titkolja,
Herzl fura kívánságait a legmesszebbmenőkig
teljesíti. Kuplékat énekel magyarul
és németül is, közben héberül
tanul. Igazi kaméleon, mindig azt tudja, amire
szüksége van.
Makranczi Zalán
alakítja a
címszerepet, a színész külsőleg
hasonlít Herzlre, másfelől indulataiban,
gesztusaiban és extravaganciájában
tökéletesen akar megfelelni a figurának, ami
részben sikerül is. Alakítása
illúziókeltő és imponáló,
kár, hogy oly mértékben
izgul, ami már időnként a beszéd
rovására megy. Hadar, eközben
szétfeszíti a
pici színpad kereteit széles mozdulataival. Néha az az érzésünk, hogy
egy túlmozgásos kamaszt
látunk. Másfelől közelít Gyabronka József, aki
Nordaut alakítja, és pályafutása
legjobb teljesítményét nyújtja. Okos,
higgadt, impulzív, mindig a kellő
mértéket tartja, minden mondata kifejező, eredeti
módon oldja meg a zsidó
viccek beleszövését a szövegbe, nem
lógnak ki ezek a töltelékszövegek, mert
olyan jól adja elő őket. A pincért Hajdú László
játssza, arca kellően
kifejezéstelen, mintha maszkot viselne, még a
kuplééneklés is jól megy (Stux
úr), ekkor lekerül a képzeletbeli maszk róla.
Az elegáns
öltönyöket és
kiegészítőket (ernyő, cilinder, pezsgős vödör)
Veréb Dia tervezte, a berendezés
egy nagyobb és egy kisebb kávéházi asztal,
fogas, ehhez nem alkalmaztak külön
díszlettervezőt. Producer: Sándor
Anna, rendezte: Czeizel
Gábor remekül, amit
ebből a témából ki lehet hozni, mindent kihozott.
Gratulálunk!
Budapest, 2014. december 2.
Megjelent a
Kláris 15/2. számában
Földesdy
Gabriella
♣
♣
♣