A néző, beülve a
nézőtérre, nagy-nagy fehérséggel
találja
magát szembe. Erősen lejtős színpad, teleszórva
pihe-puha tejfehér
foszlányokkal, hátul egy sorban úgy 14 db egyforma
ragyogó fehér műanyag szék,
rajtuk ülnek a fehér – de messze nem egyforma –
ruhába öltözött emberek, egy
szék üres. Legelöl pedig, szembe a nézőkkel, a
színpad szélén üldögélnek az
ember nagyságú, más-más arcot öltő,
sötétruhás bábok.
Hogy lesz ebből „valami”?!
Előre bocsátom máris:
természetesen lesz, és nem is akármi.
Nem egészen 2 óra alatt, szünet nélkül.
Kétségtelenül Gorkij drámája, oda
is van írva a neve (fordító,
egyben dramaturg és a rendező munkatársa és
még tolmács is: Kozma
András), és
aki ismeri a drámát (feltehetően még
korábbi fordításban), itt-ott ráismer
kívülről, és átéli,
átérzi, értelmezi belülről.
Mert ez a fehérség, ez a
tisztaság aligha egy szó szerinti
éjjeli koszlott szállás. Vodkásüveget
sem látni, részegen tántorgó alakokat sem
látni, utalást rá persze annál többet
hallunk. És még inkább tanúi lehetünk
az
alkohol hatásának az emberi sorsokra. Kivétel
nélkül lecsúszott emberi sorsokra,
műveltségtől függetlenül. Bárhol a
világon. Az orosz dallam, a kevés orosz
dalszöveg lehetne csak illusztráció is.
Tönkrement, ezért-azért lecsúszott
emberek sajnos mindenhol vannak. Ránézésre szinte
egyformák, egy tömböt
alkotva. Férfiak és nők, idősek és fiatalok. Van,
aki még kifejezni sem tudja
keserűségét, még egy báb
segítségével sem.
Vannak tehát az élő
színészek, akik beszélnek és mozognak,
és vannak a bábok, mindenkinek a sajátja,
amelyeket igen sokszor magukkal
hurcolásznak, maguk helyett ütnek, dobálnak,
lefektetnek – a haldokló Anna (Huszárik
Kata m.v.) a földre, a szerelemre vágyó
Vaszilisza (Szűcs Nelli),
szerelemre
várva a betolt ágyon…
Lassan kiismerjük magunkat a szereplők
között, megtudunk
egyet s mást addigi sorsukról. Nemigen dolgoznak, sőt,
nem is igen akarnak. Meg
aztán nincs is mit. Valamicske pénzük azért
lesz, Vaszka (Pál András
m.v.) például
tolvaj. Amit lop, azt viszont megveszi tőle Medvegyev, a rendőr…
(Szarvas
József)
Két fiatal nő is van köztük,
Natasa, aki vár még valamire
(Trokán Nóra
m.v.) és Nasztya (Tompos
Kátya), akibe folyton szerelmes valaki –
álmaiban. De itt van a Báró (Ivaskovics Viktor m.v.) , vagy
Klescs (Tóth
László), aki alig vesz tudomást
felesége, Anna utolsó napjairól, vagy Szatyin
(Trill Zsolt), meg a
Színész (Kristán
Attila)… Saját sorsukról beszélnek
ugyan,
de mind elsikkad ebben az amorf egészben. Álmodoznak,
veszekednek, vitatkoznak,
sajnálkoznak elmúlt életük fölött.
Kártyázni sem tudnak becsületesen, mert ha
becsületesek
lennének, felkopna az álluk! – talán ez az
(egyik) igazi tragédia?
Ebbe a megszokottságba (a nyomort meg
lehet-e szokni
igazán?) érkezik a sötét ruhás Luka.
Vándor, vagy zarándok? Arcán és
lelkében az
„isteni szeretet”-tel. Nem lehet nem őrá figyelni,
aminek két igen nyomós oka
van, külön-külön is elég lehetne a teljes
figyelemre: egyrészt szavai miatt,
másrészt kisugárzása,
színpad-uralása miatt, miközben belesimul az
előadásba.
Igen, Törőcsik Mari
Luka, ő ezt is megteheti olyan intenzitással és
szuggesztivitással, hogy csak emiatt is érdemes elmenni
és megnézni az
előadást.
A menedékhely lakói persze nem is
nagyon értik, hisznek is
neki, meg nem is – mert mi az, hogy ha hiszik, van Isten, ha nem
hiszik, akkor
meg nincs? Honnan tudja, hogy mindenki jó ember, akit tisztelni
kell? Hogyan
lehet valaki jó a börtönélet után?
Honnan tudja, hogy Vaszka boldog lehetne
Natasával, ha önként mennének
Szibériába? Hazudik ez a Luka, vagy egyszerű
csaló? Története a nyaralóról, amit
két betörővel együtt őrzött – mert ő
kenyeret adott nekik. Ha nem adott volna, talán meg is
ölik. Mert, mint
mondták, belefáradtak abba, hogy folyton csak
kérnek, kérnek, de nem kapnak
semmit. Meg ez az „igazság földje”
keresés, amit a tudós emberek térképei nem
mutattak meg annak a férfinak. Ha nincs a
térképen, akkor nyilván nem is
létezik. Életének álma szertefoszlott, csak
a halál maradt számára.
A nagy verekedésben –
szemtanúi ennek sem vagyunk, mint
ahogyan egyetlen drámai eseménynek sem – eltűnik a
leforrázott Natasa, eltűnik
Vaszka – ő talán börtönben van? –
és főleg nincs már velük Luka. Beszélni
azonban sokáig beszélnek róla – egy
tengerparton, jellegzetes fehér frottír
köntösökben,
napszemüvegben, fehér napozó ágyakon, egy
sorban, átlósan a színpadon, hogy
mindenkit látszódjék, de ne tűnjön ki
egyikük sem… miközben süt rájuk a Nap.
Bábuk nincsenek, most már csak ők maguk vannak. És
beszélnek. Életről,
tisztességről, lelkiismeretről. Nehéz követni őket.
Mert már leültek velünk
szemben, a színpad szélére, ahol az előadás
kezdetekor a bábuk üldögéltek. Itt
mondja el Szatyin nevezetes monológját az ember
nagyszerűségéről, ami
büszkeséget ad, mert az embert tisztelni kell, nem pedig
sajnálni.
Minden folydogálna tovább a sok
„filozofálgatással”, amikor
a Színész hirtelen ? kilép közülük.
Elmegy. Csak éppen nem a távoli városba,
ahol alkoholistákat gyógyítanak, hanem – a
halálba. Az előadásban azonban ennek
sincs különösebb visszhangja, mint ahogy Anna
halálának sem volt.
Amikor azt hinnénk, vége is, a
színészek még intenek nekünk:
van még valami. Igen, a szereplők valamennyien
összeállnak többszólamú
kórussá.
És a Napról énekelnek, e szót
ismételve egyre oroszul. Szolnce.
A nézők részéről
kitörő óriási ováció szól
Törőcsik Marinak,
szól a rendezőnek és munkatársainak. Az
előadás lényege pedig dogozni kezd a
szívekben és elmékben. Várhatóan
eltart jó sokáig.
Amit még szívem szerint
belemagyaráznék-belelátnék Luka
rejtélyes alakjába: ez a mély emberi
együttérzése nem csak mások felé
irányul;
legalább annyira irányul saját maga felé
is. Talán éppen ebből meríti erejét,
bölcsességét,
világlátását. Ami benne megvan, de a
többiekből hiányzik. Sőt,
nem is értik. Talán egyszer mégis megértik?
További
színészek, akikről eddig nem ejtettünk szót,
de
ugyanúgy lényeges szereplői ennek a
különös előadásnak: Kosztiljov, a
menedékhely első tulajdonosa – Varga József, Kvasnya
– Tóth Auguszta,
Bubov – Rácz
József,
valamint Aljoska: ifj.
Vidnyánszky Attila
(e.h.), akire nem a neve
miatt érdemes figyelnünk.
Rendezte: Viktor Rizsakov. Díszlet-
és jelmeztervezők: Maria
Tregubova és Alekszej
Tregubov. Video-látványtervező: Vlagyimir Guszev. Az
igazsághoz tartozik, hogy annyira lekötik a nézőt a
színpadi
történések-beszélgetések-kavarodások-bábmozgatások,
hogy kevéssé figyel a
színpad fölött ferdén kiveszített
óriási vászonra, amelyen lassan, de szinte
folytonosan változnak a képek, szinte
észrevétlenül megadva a jelenetek
alaphangulatát. Zeneszerző: Alekszandr
Manockov.
Báb mozgás szakértő: Dragojova Ilir,
bábkészítő: Tóth
Zsuzsa.
Budapest,
2014. november 9.
Megjelent:
Kláris, 15/2. számában
Györgypál
Katalin
♣
♣
♣
