SZÍNHÁZ

HAPPY ENDING

Belvárosi Színház

Kritikám megírása előtt vallomással tartozom. Nagyon szeretek a Belvárosi Színházba járni. Szeretem azt a barátságos, családias légkört, ami már belépéskor fogad. Itt mindenki kedves, udvarias, lehet jegyszedő, ruhatáros, vagy büfés. A színház igazgatója, Orlai Tibor olyan kedvesen üdvözöl mindenkit, mintha családtag lenne, messze áll tőle a hollywoodi allűr, nem tartozik a gőgös felsőbbrendűségge, és kulturális ismereteikkel önmagukat piedesztálra állító emberekhez. Látszik rajta, szívből örül minden darab sikerének, minden dicsérő szónak, mint egy apa, akinek gyermekeiről csupa jót mondanak. Talán ez is hozzájárul színháza talpon maradásához, hisz pártfogókat, támogatókat csak ilyen lelkes, csupa szív hozzáállással lehet szerezni.

A Happy Ending rendezőjét, Gergye Krisztiánt még a darab megtekintése előtt, a Heti Világgazdaság egy vele készült interjújából ismertem meg. Eddigi életútját végigolvasva megértettem, nem volt nehéz számára megrendezni az előadást, hisz általános ápolói szakon végezte el az egészségügyi szakközépiskolát, pszichológusnak készült, két évig dolgozott egy pszichiátriai intézetben. Később egy művészeti menedzserképzőben határozta el, irányt vált. A fiatal rendező tabutémákat feszeget, tükröt tartva elénk, nézők elé, s mi kénytelenek vagyunk az igazságot meglátni ebben a tükörben, pedig szeretünk elbújni, szeretünk nem tudomást venni életünk szekerének hova tartásáról, a végállomás létezéséről.

Gergye Krisztián rendezése a Happy Endingnek véleményem szerint sikert hozott. Saját bevallása szerint „fontos témákhoz szól hozzá, miközben szórakoztatóipari produkciónak álcázza magát”. Ebben a darabban a halált tette főszereplővé, ám közben kulcsot kínált két ajtó kinyitásához is. Az egyik mögött saját döntésünk áll, a jog, amely lehetővé teszi halálunk mikéntjének megválasztását. A másik ajtó mögött a harc áll, a küzdelem, de jelen van a hit és a remény. Gergye Krisztián nem akar érzelgős lenni, sem megnyugtató, ám kioktatós sem. Nem akar hódítani, csak gondolkodásra kényszeríteni. S ez sikerül is neki.

A történetet az élet írta, s aki ezt az életet élte, Anat Gov izraeli dráma- és forgatókönyv írónő volt. A színpad kórházi kezelőként van berendezve, két oldalt a háttérben hatalmas plazma tévékkel, melyek arra hivatottak, hogy a betegek figyelmét eltereljék (!?) a fájdalomról. Egy takarítónő mossa a padlót, a szokásos rutinmunka, gyors és alapos. Középen egy liftet szimbolizáló díszlet, melynek ajtaján először Hernádi Judit lép ki, a színpad elejére jön, egy percig áll, majd fejéhez nyúl, és leveszi parókáját, megtörve a harmóniát, rögtön jelezve a történet lényegét. Mielőtt megfordulna, lenéz a lába elé, mintha csak azt számolná, hány szál haja hullt ki. Belép a liftbe, melynek ajtaja becsukódik mögötte. Az újabb szereplő megjelenése kétséget sem hagy afelől, hogy ő a főnővér. Bertalan Ágnes testtartása, fejmozdulata, mellyel körülnéz, hogy vajon minden tiszta, minden rendben van, nincs egy porszem, egyetlen lehullott hajszál sem… Mindez fontosságának tudatát sugározza.

Ahogy benépesül a színpad, újszerű megoldás. Nem díszletmunkások, hanem az ápolókat játszó táncosok tolnak be négy kezelőágyat, melléjük infúziós állványokat. Három hölgy érkezik: Hegyi Barbara, Margitai Ági, Bánfalvi Eszter. Mintha csak kávéházi csevegésre, egy vidám, „nőcis” délutánra jöttek volna össze, olyan a hangulat, de közben csörögnek a telefonok, és a beszélgetések komolyabb dolgokra utalnak. Margitai Ági erős egyéniségű, viccelődő idős hölgy, aki gyermekétől egy csomó vitamint, étrend kiegészítőt rendel, mellette Hegyi Barbara ecseteli a búzafű és a tőgykenőcs jó hatását. S bár az idős hölgy belső szervei már hiányoznak, minden, amit eszik és iszik, átszalad rajta, élni akarásával az összes fellelhető szert kipróbálja. Nem hajlandó megalkudni a rákkal, küzdéséből az is kitűnik, már volt több csatája élete során.

Hegyi Barbara, aki a szomszédos ágyon fekszik, igazi energia és vidámság „bomba”, hisz csak magával foglalkozhat, minden alternatív kezelést kipróbálhat. Egy esélyt lát a gyógyulásra, egy új életre, mivel korábban lánya évekig nem állt vele szóba, kevés barátja, és sok haragosa volt, most pedig lánya megbocsátott, és ellenségei is mellé álltak. Rocker volt, aki zenekarokat kísért útjukra, füvezett, és ebbe az életformába nem fért bele a lánya. S bár ilyen körülmények között jött létre anya-lánya kapcsolat, ő minden percét élvezi, és bizakodással tölti el. A harmadik beteg egy fiatal anya (Bánfalvi Eszter). Hat gyermeke van és egy olyan férj, aki még a számlákat sem tudja nélküle kifizetni. „Anya vedd fel!” – ez a csengőhangja mobiljának, és ő felveszi. Vigasztal, segít, irányít, érződik, szinte nincs is a teremben, szeretteivel van, övék minden törődése, szeretete. S van még valami plusz: a hite. Hithű zsidóként, ebből fakadó bizalmáról, gyógyulásba vetett hitéről többször bizonyságot tesz sorstársainak.

A három nő nem csak betegségükről, hanem a kiváló Katz főorvosról beszélget (Fekete Ernő). Eközben megnyílik a liftajtó, és megérkezik Talia Roth (Hernádi Judit). Azonnal felismerik, hogy híres színésznő, amit a szintén érkező főnővér megerősít. Talia külön szobát kért, amit a kórház nem teljesített. A színésznő végül elfogadja ágyát, bár megpróbálja elhitetni, egy szerep megformálása miatt van itt. Ám már bekötik az infúziót, és közlik vele, milyen gyógyszereket kell szednie, hogy a mellékhatásokat elkerülhesse. Igyekszik könnyedén kezelni a dolgokat, ismerkedik a többi nővel, s tőlük tudja meg a sokkoló hírt, amit orvosától kellett volna hallania: azt a számot, amely a rák utolsó stádiumát jelenti. És ekkor fellázad. Katz főorvos, aki angyalruhában érkezik a színre, magasan álló, mindenható, mindenek felett rendelkező, mindentudó és mindent irányító személy. Talia kórlapjából a pontos diagnózist ismerteti vele. S megkezdődik a harc kettőjük között. A színésznő nem vállalja a kezelést, önmaga szeretné eldönteni, hogyan éli tovább maradék idejét. A főorvos elmondja pontról pontra, hogyan fog bekövetkezni a vég, milyen sorrendben pusztulnak sejtjei és állnak le szervei. De Talia hajthatatlan, bár a Nagy Dániel Viktor által megszemélyesített rák körötte táncol, ő nem akar csöveken lógni, nem akarja a mérget az infúzióból, s nem akar kopasz lenni. Nő akar maradni az utolsó pillanatig, és olyan ember, akinek joga van az élete felett rendelkezni. Családja sem tud betegségéről, lányának két hét múlva esküvője lesz, semmiféleképpen nem akarja e hírrel terhelni. Az orvos nem enged (hisz esküje miatt nem is teheti), s elmegy. S a színésznőnek újabb harcra kell felkészülnie, most betegtársaival. Margitai Ági a legtámadóbb, és szemére veti, hogy miközben ők mindent megpróbálnak és minden kezelésnek alávetik magukat, felvállalják kopaszságukat, egyes szerveik elvesztését, ő idejön, lázítást szítva összekavar bennük mindent. Elvenni a szalmaszálat a fuldoklótól nem szabad, még akkor sem, ha az oly törékeny. Visszajön Katz főorvos, és kiköti az infúziót Talia karjából, hazaengedi.

A tapsvihar nem csak a színészeket köszönti, hanem az emberiesség győzelmét is. Nehéz mondanivalót vállalt fel az Orlai produkció, de megtalálta hozzá a kiváló rendezőt, Gergye Krisztiánt, Zöldi Gergelyt, a darab fordítóját, és kitűnő színészeket. A színdarabot megszakítják zenei betétek, táncok, ezek újszerű megoldások, de nem teszik disszonánssá a történetet, inkább áthidalják a sorsokból sugárzó elesettséget.

Margitai Ágnes harcos szerepmegformálása egyéniségéből fakadóan is magas színvonalú.

Hegyi Barbara vidám, könnyed, magával tudja „repíteni” betegtársait, gyógyulási vágya hatalmas, hisz nagy kincset kapott vissza: a lányát. Játékából kitűnik még valami plusz. Bár beteget formál meg, sugárzik belőle, hogy rendben van az élete, boldog és kiegyensúlyozott.

Bánfalvi Eszter anyafigurája megindító, lágy és meleg ölelést tartalmazó, erős hitet sugárzó, gyermekeiért és férjéért küzdő. Ahogy héberül énekel esti mesét, szívszorító, hisz közben fekszik a kezelőágyon, karjában bekötve az infúzió, s mégis érezzük, nem ott van, hanem gyermekei mellett ül.

Hernádi Juditnak sikerült ebbe a szerepébe is belevinnie minden olyan mozdulatot, nézést, ami csak rá jellemző. Komolyság és humor, kevés színésznőt ismerek, aki így tud egy érzelmi „hárfán” játszani. Igazi dívát alakít, ám magán hordozza a darab írónőjének egyéniségét is. S még valamit tesz: alázatos a másik három főszereplővel szemben, nem kitűnni szeretne, hanem harmóniát, közös sikert, és ettől még emberibb.

Fekete Ernő, mint főorvos, hiteles és pontos. Jól adja vissza a rutinos, betegek százaival találkozó embert, aki egy dolgot lát maga előtt, a betegséget, amivel meg kell küzdeni, ám empatikus is. Bertalan Ágnes játéka kicsit könyörtelenebbé tette a főnővéri alakítást, túlhangsúlyozta szerepét, szerintem ebben a szituációban árnyaltabb megformálásra lett volna szükség.

Nagy Dániel Viktor és Formán Bálint könnyedén vitték szerepüket. A táncosok kitűnően illeszkedtek a produkcióba, ami Hoffmann Adrienn koreográfus asszisztens munkáját dicséri.

Béres Móni jelmezei figyelemfelkeltőek voltak, Philipp György zenei vezetőnek sikerült ötvözni a „drámát” a revüvel. Dr. Kövesd Zsuzsa producer jól fogta meg a mondanivalót, és irányítása egy valós kórházi helyzetet teremtett, melyben ott volt élet és halál.

Orlai Tibornak újra sikerült olyan színdarabot választania, mely nem csak sikert arat, hanem arra késztet, hogy beszéljünk róla és a mondanivalójáról, és dönteni is tudjunk. Mert a halállal, a halálban már egyedül vagyunk. Teljesen egyedül.

Anat Gov izraeli dráma és forgatókönyvíró. 2012. december 9-én halt meg, 59 évesen, rákbetegségben. Szülei is rákban haltak meg, de ez sosem irányította úgy az életét, hogy várta volna a betegséget. Amikor beteg lett, úgy élt egy kicsit, mint Talia Roth, minden percet kihasználva, nem búsulva, magába zuhanva, hanem falva az élet adta lehetőségeket, családdal, barátokkal. S volt egy kis remény, de a rák győzött. Ő is járt kemoterápiára, családja megnyugtatására, és elhatározta, megírja, amit tapasztal betegsége során. Fotóit nézve szeme fog meg és mosolya. A musical létrejötte is benne fogalmazódott meg, felülkerekedni a helyzeten, és megtalálni benne a humort, számára ezt jelentette a zenei aláfestés. Minden dalszöveget ő írt. Férje, Gidi Gov szerint is a főszereplő, Talia Roth hasonlít hozzá legjobban.

Az Izraelben bemutatott előadás rendezője Edna Mazya is dicséri az Orlai produkciót. Bevallása szerint az ő rendezése egyszerűbb volt, mint Gergye Krisztiáné. Edna Anatot olyan embernek tartotta, aki teljes és szép életet élt. Tisztelte bátorságáért, és azért, hogy sohasem lázadt, és nem okolt senkit. Egy vele és Gidi Govval készült interjúban, Edna Mazya így beszélt a darabról: „A sorsunkat nem tudjuk megváltoztatni, de arról dönthetünk, hogyan kívánjuk megélni az időt, amink maradt.”

2014. október 20.

Megjelent rövidítve a Kláris 15/6. számában.

Hoffmann Katalin