Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

MELLETTEM ELFÉRSZ

Rózsavölgyi Szalon

Miből vagyunk – teszi fel a kérdést Grecsó Krisztián azonos című regényében és az abból készült dramatizált műben is, amit a Rózsavölgyi Szalonban adnak elő. Okosan, ügyesen megkerüli a pszichológusok egyik csoportjának ma divatos és megosztó véleményét, amely szerint a felnőtt leginkább a szülei (elsősorban az anya) szakértelmet nélkülöző nevelése miatt cipeli a problémáit, a gondjait. Grecsó nem közvetlen ok-okozati kapcsolatot keres, hanem a gyökereinket. Még ez a megfogalmazás sem elég jó, inkább azt mondhatjuk, a hátterünket keresi. Azért tartjuk az utóbbit jobb megfogalmazásnak, mert nagyon fontos, Grecsó szerint, a múlt szövevényének szálai között a lazaság. Azért fontos, hogy úgy gondoljunk a múltra, mint egy laza szövésű hálóra, mert a valóságban is ilyen kapcsolat van az események között, hiszen a véletlenek nem „engedik” a merev, szigorú kötések kialakulását. Ez nem jelenti azt, hogy lehet változtatni a múlton, csupán azt jelenti, hogy ha egy eseményről kiderül, hogy valójában hogyan alakult, attól még nem bomlik fel a háló, nem esik szét. Tanuljuk meg Grecsótól, hogy a múltunk néhány tisztázódó, vagy soha többet nem tisztázódó történetével együtt a múltunk a miénk, nem mondhatunk le róla, nem dobhatjuk ki, és akkor tudjuk magunkat tisztelni, ha szeretjük a múltunkat az abban szereplő emberekkel együtt. Fontos természetesen, hogy ismerjük a történeteket, azokat is, amik megtörténtek, és azokat is, amelyek egy-egy történés eltakarására születtek. Érdekeljen, hogy miért tették azt, amit tettek, minek akartak megfelelni, és ebben az igyekezetben mit veszítettek el. Ne azért akarjuk megismerni őket, hogy ítéletet mondjuk felettük, hanem azért, hogy magyarázatot kapjunk, mint egy gyakorlat során. Milyen csapdák várhatnak ránk, és hogyan tudjuk elkerülni a csapdákat, ebben tudnak segíteni.

A mű a szerelemről szól, régen szövődött és hirtelen megszűnő kapcsolatokról, vagy örökre eltitkolt belső és mély, örök élményekről, amelyek bármilyen fordulat mellett is megadják az élet értelmét. Grecsó életrajzi adatait felhasználva, valamint több nyilatkozatát, tudnunk lehet (de nem ez a lényeg), hogy az ő közeli és távolabbi családtagjairól van szó, még sem tekinthető a mű családregénynek.

Több, régen „befejeződött” szerelem történetét ismerhetjük meg. Bár ezek eseményei nagyon különbözők, de az közös vonás, hogy a szereplőket a szerző szeretete veszi körül. Bármit mesél el róluk, tiszteli, szereti őket. A mai korban ez ritka, divat gyűlölni a múltat, lenézni, megvetni a régieket. Az egyik legnagyobb írói érdemnek tartom, ha a szerző művéből sugárzik a szeretet a szereplői iránt, érződik, hogy tisztelettel veszi körül az általa leírt világot. Úgy vélem, ez nem döntés kérdése, van, aki erre született, mások képtelenek (ha egyébként jó írók is) tanítani a szeretetre.

Az előadás során, a vége felé, egy fantasztikusan hatásos, látványos ötlettel figyelmeztetnek a múltunk ránk gyakorolt hatására, arra, hogy velünk van, levehetjük, de a miénk marad, és ez a kalap átadás. Az előadás egyik remekbe szabott jelenetéről van szó. Az előadást tarkító, a megértést segítő és technikailag is különös vetítés során, amely fekete-fehér képekből állt és a színpadon történtek folytatása, vagy előzménye volt, és szervesen bele volt szőve a jelenetekbe, a szereplők kiléptek, lejöttek a képernyőről, vagy éppen ott folytatták útjukat. A darab végén az egyik ős, aki a képernyőn van, átadja a színpadon levő, ma élő utódjának (talán Grecsónak) a kalapját. A nézőtér felbúgott, a kifejező jelenetet látva, joggal.

Pogány Judit nagymamája pont olyan, amilyennek a könyv alapján elképzeltem. Tele szeretettel, és talán ezért a titkok kérlelhetetlen őrzője – mint az én nagymamám (ő magával vitte a család titkait). Nem tudom eldönteni, hogy igaza van-e nagymamának? Biztos, hogy jó, ha ismerjük a titkokat, vagy a lényegen úgy sem változtat, akkor meg minek? Tapasztalatból mondhatom, hogy nagyon jó érzés, ha az ember tudja, hogy környezetében, a múltjában sok és különös egyéniség volt. Olyan jó tudni, hogy harcoltak valamiért, felvállalták a tetteiket, sőt azt is, hogy ezért vagy azért, de elbuktak.

Őze, a múltat kutató, mai fiatalember szerepében, a mondanivaló szellemiségét megértve alakította a figurát. Ő tartotta össze az események ide-oda való ugrálása során a történetet – nehéz feladat, de megoldotta, és kifogástalanul.

Kevés színésszel sok szereplős darabot előadni kockázatos, de itt a választás sikeres volt. A technikai háttér, a vetítések ötletes felhasználásáról már szóltunk. A vetítések abban is segítettek, hogy a szerepcseréket könnyedén meg tudják valósítani, és, mi, a nézők is jobban tudjuk követni az idő síkon való változásokat. A vetítés a szaggatottság kiküszöbölésére kitűnő volt, ezért külön gratulálni kell. A vetítési technika anyagának elkészítése és megvalósítása Dicső Dánielt dicséri.

Nemcsak a történetért, hanem a szövegkönyvért is Grecsó a felelős. Úgy vélem, hogy ugyanazt a történetet még egyszer megírni, legalább olyan színvonalon, mint az elsőt, tehetséget igényel. Gondolom más történetét új ruhába öltöztetni egyszerűbb, mint a saját történetünket.

Gratulálunk a rendezőnek, Léner Andrásnak, és a több szerepet vállaló színészeknek is, Sípos Verának, Sztarenki Dórának, Ozsgyáni Mihálynak és Sütő Andrásnak.

2014. október 3.

Tóth Attiláné
♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©