Miből
vagyunk – teszi fel a kérdést Grecsó Krisztián azonos
című regényében és az
abból készült dramatizált műben is, amit a
Rózsavölgyi Szalonban adnak elő.
Okosan, ügyesen megkerüli a pszichológusok egyik
csoportjának ma divatos és
megosztó véleményét, amely szerint a
felnőtt leginkább a szülei (elsősorban az
anya) szakértelmet nélkülöző nevelése
miatt cipeli a problémáit, a gondjait.
Grecsó nem közvetlen ok-okozati kapcsolatot keres, hanem a
gyökereinket. Még ez
a megfogalmazás sem elég jó, inkább azt
mondhatjuk, a hátterünket keresi. Azért
tartjuk az utóbbit jobb megfogalmazásnak, mert nagyon
fontos, Grecsó szerint, a
múlt szövevényének szálai
között a lazaság. Azért fontos, hogy úgy
gondoljunk a
múltra, mint egy laza szövésű hálóra,
mert a valóságban is ilyen kapcsolat van
az események között, hiszen a véletlenek nem
„engedik” a merev, szigorú kötések
kialakulását. Ez nem jelenti azt, hogy lehet
változtatni a múlton, csupán azt
jelenti, hogy ha egy eseményről kiderül, hogy
valójában hogyan alakult, attól
még nem bomlik fel a háló, nem esik szét.
Tanuljuk meg Grecsótól, hogy a
múltunk néhány tisztázódó,
vagy soha többet nem tisztázódó
történetével együtt
a múltunk a miénk, nem mondhatunk le róla, nem
dobhatjuk ki, és akkor tudjuk
magunkat tisztelni, ha szeretjük a múltunkat az abban
szereplő emberekkel
együtt. Fontos természetesen, hogy ismerjük a
történeteket, azokat is, amik
megtörténtek, és azokat is, amelyek egy-egy
történés eltakarására születtek.
Érdekeljen, hogy miért tették azt, amit tettek,
minek akartak megfelelni, és
ebben az igyekezetben mit veszítettek el. Ne azért
akarjuk megismerni őket,
hogy ítéletet mondjuk felettük, hanem azért,
hogy magyarázatot kapjunk, mint
egy gyakorlat során. Milyen csapdák várhatnak
ránk, és hogyan tudjuk elkerülni
a csapdákat, ebben tudnak segíteni.
A
mű a szerelemről szól, régen szövődött
és hirtelen megszűnő kapcsolatokról,
vagy örökre eltitkolt belső és mély,
örök élményekről, amelyek bármilyen
fordulat mellett is megadják az élet
értelmét. Grecsó életrajzi adatait
felhasználva, valamint több nyilatkozatát, tudnunk
lehet (de nem ez a lényeg),
hogy az ő közeli és távolabbi
családtagjairól van szó, még sem tekinthető
a mű
családregénynek.
Több,
régen „befejeződött” szerelem
történetét ismerhetjük meg. Bár ezek
eseményei
nagyon különbözők, de az közös vonás,
hogy a szereplőket a szerző szeretete
veszi körül. Bármit mesél el róluk,
tiszteli, szereti őket. A mai korban ez
ritka, divat gyűlölni a múltat, lenézni, megvetni a
régieket. Az egyik
legnagyobb írói érdemnek tartom, ha a szerző
művéből sugárzik a szeretet a
szereplői iránt, érződik, hogy tisztelettel veszi
körül az általa leírt
világot. Úgy vélem, ez nem döntés
kérdése, van, aki erre született, mások
képtelenek (ha egyébként jó
írók is) tanítani a szeretetre.
Az
előadás során, a vége felé, egy
fantasztikusan hatásos, látványos ötlettel
figyelmeztetnek a múltunk ránk gyakorolt
hatására, arra, hogy velünk van,
levehetjük, de a miénk marad, és ez a kalap
átadás. Az előadás egyik remekbe
szabott jelenetéről van szó. Az előadást
tarkító, a megértést segítő
és
technikailag is különös vetítés
során, amely fekete-fehér képekből állt
és a
színpadon történtek folytatása, vagy
előzménye volt, és szervesen bele volt
szőve a jelenetekbe, a szereplők kiléptek, lejöttek a
képernyőről, vagy éppen
ott folytatták útjukat. A darab végén az
egyik ős, aki a képernyőn van, átadja
a színpadon levő, ma élő utódjának
(talán Grecsónak) a kalapját. A
nézőtér
felbúgott, a kifejező jelenetet látva, joggal.
Pogány
Judit nagymamája pont olyan, amilyennek a könyv
alapján elképzeltem. Tele
szeretettel, és talán ezért a titkok
kérlelhetetlen őrzője – mint az én
nagymamám (ő magával vitte a család titkait). Nem
tudom eldönteni, hogy igaza
van-e nagymamának? Biztos, hogy jó, ha ismerjük a
titkokat, vagy a lényegen úgy
sem változtat, akkor meg minek? Tapasztalatból mondhatom,
hogy nagyon jó érzés,
ha az ember tudja, hogy környezetében, a
múltjában sok és különös
egyéniség
volt. Olyan jó tudni, hogy harcoltak valamiért,
felvállalták a tetteiket, sőt
azt is, hogy ezért vagy azért, de elbuktak.
Őze, a múltat kutató,
mai fiatalember szerepében, a
mondanivaló szellemiségét megértve
alakította a figurát. Ő tartotta össze az
események ide-oda való ugrálása
során a történetet – nehéz feladat, de
megoldotta, és kifogástalanul.
Kevés
színésszel sok szereplős darabot előadni
kockázatos, de itt a választás sikeres
volt. A technikai háttér, a vetítések
ötletes felhasználásáról már
szóltunk. A
vetítések abban is segítettek, hogy a
szerepcseréket könnyedén meg tudják
valósítani, és, mi, a nézők is jobban
tudjuk követni az idő síkon való
változásokat. A vetítés a
szaggatottság kiküszöbölésére
kitűnő volt, ezért
külön gratulálni kell. A vetítési
technika anyagának elkészítése és
megvalósítása Dicső Dánielt dicséri.
Nemcsak
a történetért, hanem a
szövegkönyvért is Grecsó a felelős. Úgy
vélem, hogy
ugyanazt a történetet még egyszer megírni,
legalább olyan színvonalon, mint az
elsőt, tehetséget igényel. Gondolom más
történetét új ruhába
öltöztetni
egyszerűbb, mint a saját történetünket.
Gratulálunk
a rendezőnek, Léner
Andrásnak, és a több szerepet
vállaló színészeknek is,
Sípos Verának, Sztarenki Dórának, Ozsgyáni Mihálynak és Sütő Andrásnak.
2014.
október 3.
Tóth
Attiláné