Álom, vagy valóság?
Mennyire emlékszünk, emlékezhetünk
vissza álmunkra?
Hol lép be az álom valós
életünkbe? Beléphet-e, és ha igen,
mi a következménye? Még pontosabban: lehet-e
más következménye, mint a
tragédia?
Ilyen kérdések (is) kavaroghatnak
fejünkben, miközben a
Nemzeti minden színpadtechnikai tudását
felvonultató, ötletekkel, sziporkákkal,
akrobatikával és (főként Chopin) zenével
teletűzdelt, látványosságban nem
szűkölködő előadását nézzük.
Szerelem, (túl kevés?) féltékenység,
hanghatások,
hosszas levegőben lebegés, tartózkodás és
vad „párzások” – mindez ott kavarog
előttünk egyetlen nagy álomban.
Leszámítva az
„alkalmi” – bájosan idétlen --
színtársulatot,
Zuboly nélkül.
Mert Zuboly is álmodik, a
reávarázsolt nagy szamárfülekkel.
Shakespeare (eredetileg)
vígjátékát 2 részben
játsszák, az
első jelenetekben Nádasdy
Ádám, később Arany János ismertebb
fordításában, majd
a két fordítás keveredik. (Sajnos, sokszor nem
érteni a szöveget, ebben azonban
nem a rendezés a hibás.)
David Doiasvili
grúz rendező és egyben díszlettervező
mindent bevetett, hogy mindazt láttassa és értesse
a nézőkkel, ami az ő
képzeletében szárnyalt. Az álombeli
érzelmi-szerelmi „káoszt” mozdulatsorokkal,
szokatlan térbeli helyzetekkel, helybenfutásokkal,
zajeffektusokkal is
igyekszik elénk varázsoltatni. A színészek
ennek tökéletesen eleget is tesznek
hol balett-mozdulatokkal, hol hatalmas fel- és
leugrásokkal, zongorával, de
olykor rajzolnak is a díszletekre. Az egyhangú fekete
háttérben néha vetített
képek jelennek meg, gurulós székek
„közlekednek”, és főként szinte
folyamatos
mozgásban van a színpad óriási és
bonyolult hidraulikája, a legkülönfélébb
lépcsők, lépcsőzetek, süllyesztők, vagy éppen
emelvények keletkeznek és tűnnek
fel és el szereplőstől. Mindez óriási
koncentrációt és figyelmet igényel a
színpadtechnika kezelőitől és a
színészektől (no meg a nézőktől) egyaránt a
csaknem 3 órányi játékidőben.
Érzelmeket kifejezhetnek akár
kötélhúzással-eresztéssel is. A
nem annyira szokványos megoldás jól
érzékeltethet kényszerűnek látszó,
mégsem
kényszeres összetartozást, és főleg teljes
elengedést (Theseus/Oberon és
Hippolyta/Titánia között, játsszák: Horváth Lajos Ottó és Nagy-Kálózy Eszter).
A két fiatal pár kellően
zabolátlan, olykor tamáskodó,
szerelmet „cserélő” – és a fiúk
főként lányt-leteperők. (Lysander – Fehér
Tibor, Demetrius – Mátyássy
Bence, Hermia – Fátyol
Kamilla m.v., Heléna – Tompos
Kátya. Az apát, Egéust Tóth László
alakítja.) Ők sem tudnak igazán
különbséget
tenni az „igazi” és az „álombeli”
szerelmük között. Tényleg, melyik lehet az
„igazi”
érzés?! – a képzelet szülte, vagy a
„hús-vér”? Vagy keveredhet a kettő?
Költői
kérdés, elég jól tudjuk, hogy –
keveredhet. „Nagy” szerelmek kifejezését
amúgy
sem találjuk az előadásban (bár Theseus
érzései éppenhogy rácáfolnak erre?),
vagy inkább magában a darabban sem. Talán
Shakespeare maga sem hitt ebben,
legalább is a darab írásakor? Manapság meg
már nem is „divat” a nagy és főleg
tartós szerelem?
És itt van a darab és az
előadás eléggé elkülönülő –
vagy
annak látszó – szála, a külön
betétként is funkcionáló
hevenyészett műkedvelő
színtársulat (kissé hosszas) próbája
a szereposztással majd próbával, Vackorral
(Reviczky Gábor) az
élen. Zuboly (Szarvas
József) a hirtelen kinőtt
szamárfüleivel (tudjuk, Puck – Farkas Dénes – egyik
öncélú tréfája) az erdőben
azonban „elkóborol” tőlük – vagy
inkább ők menekülnek el tőle –, így
aztán az
álompor hatására (Puck
tréfácskája) belé lesz halálosan
szerelmes az egyébként
tartózkodó Titánia, vele veszti el
szűzességét, amit tétlenül néz
végig Oberon…
Végül minden jóra fordul,
hiszen ez vígjáték. Vagy mégsem?
Mindhárom pár, sőt Philostrat
(szintén Farkas Dénes)
is
fehér öltözékben (a mindig fekete
háttér előtt), elegánsan. Theseus Philostrat
minden
ellenkezése dacára a tragikus
vígjátékot – vagy víg
tragédiát? – kívánja
megtekinteni, amit Vackorék adnak elő – a maguk
módján. (Gyalu/Oroszlán – Kristán Attila, a
folyton megsértődő Dudás és a
táncoló Thisbe – Schnell
Ádám,
Orrondi – Varga József,
Ösztövér /Hold – Rácz József.)
Újrajátsszák az álmot, és
a látszólag egymásra talált szerelmesek
újra párt cserélnek,
„nosztalgiáznak”…
és főleg itt van Zuboly, aki ráismer álombeli
szerelmére, Hippolyta undorodik –
aztán mégis újra elbúcsúzik tőle. De
elhagyja Theseust is. Theseus pedig az oly
régóta „forgalomban” lévő pisztollyal,
szinte már előre várhatóan, fejbelövi
magát. Nem éppen vígjátékra
valló befejezés.
Nem biztos, hogy értenünk kell az
előadást, különösen nem
minden percét… érezni azonban igen, és az
előadás igen hatásos. Olykor túl
hatásos. Az viszont tény: igazából,
bármennyire is akarnok a férfi, végül
valahogy mindig a nő dönt. Vagy ez sem mindig igaz?
Jelmeztervező: Bánki
Róza, dramaturg: Kozma
András.
(A Nemzeti Színház és a
Gyulai Várszínház közös
produkciója.)
Budapest, 2014. 09.
20.
Györgypál Katalin
