Ásvayné
(Erzsi) sem fiatalasszonyként, sem
dédanyóként nem
bolond, erről szól a három részben előadott
„játék”.
Harsányi Zsolt – a két
háború közti írók egyik
legsikeresebbike – bravúrdarabnak írta meg a furcsa
történetet. 68 évet öregedni a színpadon
egyik felvonásról a másikra, nem
mindennapi színésznői teljesítmény.
Ásvay Zoltán otthagyja szép
fiatal feleségét és csecsemő
fiát, mert nem hiszi el, hogy az asszony hű volt hozzá
– Brezovay, Erzsi régi
vőlegénye betör az Ásvay házba, hogy
szerelmet kolduljon, de sem szép szóval,
sem zsarolással nem tudja Erzsit visszahódítani
–, másrészt a szabadságharcban
(1849) akar rész venni, mint minden rendes ember a
környéken. Ásvayné ettől a
naptól fogva minden nap azt várja, hogy férje
betoppanjon a házba, és
meggyőződjön felesége
ártatlanságáról, férjéhez
való hűségéről. Erzsi a
vonatközlekedés megindulása után minden nap
kimegy az esti vonathoz, hátha épp
aznap érkezik szeretett férje haza.
Az évek telnek-múlnak, Erzsi
egyedül gazdálkodik a birtokon,
amit ügyesen meg is növelt, a szomszéd birtokosok őt
utánozzák, mert mindig
sikeres gazdának bizonyul. Fia családot alapít,
és az ő gyermekeinek születnek
leszármazottai. A történet 1917-ben
folytatódik (68 év elteltével), amikor a
két dédunoka – Lenke és Tamás –
lakja a birtokot, ám még mindig Ásvayné
gazdálkodik, mindenre odafigyel, kellően ásatag.
Férjének makacs hazavárása és
fösvény rigolyái miatt illetik a
környéken „bolond” jelzővel. A birtokra első
világháborús orosz foglyok érkeznek.
Amikor Rosztovszkij Ivánban felfedezi a
hazatért férjét,
fölbolydul a lelkivilága az idős asszonynak. Iván
ugyanis éppúgy dédunokája
Ásvay Zoltánnak, mint Lenke és Tamás, csak
az orosz fogságban kötött második
házasságából. Erzsi egy ideig még
férjeként tekint Ivánra, de hamarosan azzal
kezd foglalkozni, hogy Lenke jövőjét sínre tegye,
és Franciska rokonuk is
megtalálja élete párját.
Harsányi
Zsolt színdarabja az
emberi lélek furcsaságairól és a
bennünk élő belső tűzről, az akarat
parancsáról, a lélek uralmáról a
test felett témáiról szól a
címszerep óriásivá
növesztése révén. A hit sokkal több,
mint a tett, a szellem uralkodik az anyag
fölött, a lélek áll mindenek fölött,
csak jó ügy érdekében kell használni.
A
színdarab irodalmi-drámatörténeti
megítélése elég lesajnáló, az
édes-bús
szórakoztató, mellesleg hatásvadász, sőt a
sok véletlen fordulat miatt a „rosszul
megírt” kategóriába sorolják (mintha
nem a véletlen találkozásokra és
egybeesésekre épülne minden
vígjáték és tragédia!), amit nem
kell igazán
komolyan venni, érzelmes, szerelmes semmiség. A
„szerelem mindenek felett” mondanivaló
sekélyesnek számít, de nem is ez a lényeg,
többről van szó, mint az igaz és
egyetlen szerelem dicsőítéséről. Emberi tartalma
megrázó azok számára, akik a
hűséget, önfeláldozást, kitartást
lelkiismereti kérdésként kezelik,
érzelmeiket komolyan veszik. Technikailag valóban elavult
mű, konzervatív játékmódra
épül, modernizálni, átírni lehetetlen,
amolyan „zárvány” az elmúlt
százötven
évből, de ezt nem róhatjuk fel, hisz a 20. századi
színművek nagy többsége
hasonló módon elavult, mára játszhatatlan,
Harsányi műve játszható ma is.
Dávid Zsuzsa
rendezése finom
árnyalatokkal dolgozik, a szövegre koncentrál,
minden más kevésbé hangsúlyos.
Az eredeti szövegből csak néhány mondatot,
egy-két korabeli (a megírás
idejéből, 1942-ből) jellegzetes kifejezést
töröltek. Húros
Annamária díszlete
és jelmezei decensek, nem építi be falakkal,
bútorokkal a színpadot, inkább a
függönyök adják a hátteret. A jelmezek
kissé összekeveredtek, míg Ásvayné a
19.
század közepi ruhákban mutatkozik (ez
érthető, hisz gondolkodásában,
életvitelében leragadt ott), Franciska ruhája az
1900-as éveket idézi, Lenke és
Tamás ruhája inkább az 1920-as évekből
való, míg Mihály bácsi jelmeze olyan,
mintha egy mai hajléktalan öltözékében
mutatkozna, tolókocsija viszont jó
minőségű, drága jármű.
A
kulcsfontosságú címszerepet –
a 20 és 88 éves Ásvaynét – Tordai Teri játssza. Nem kis
feladat megbirkózni
Bajor Gizi 1942–44-ben nyújtott
alakításának szellemképével (Nemzeti
Színház
Kamaraszínháza, 238-szor játszották). Ez
utóbbiról csak néhány fotó maradt
meg,
és a kortársak visszaemlékezése. Tordai
sokkal fiatalabb valódi életkoránál, de
nem 20 évesnek, inkább 40-nek látszik, ami nem baj. Zsörtölődő öregasszonyként
jobban szerethető
figura, de ez csak részben sikerült neki. Mozgása
túl fiatalos maradt, hangja
sem tudott igazán vénasszonyos lenni, inkább
rekedt. Hozzá képest mindenki
epizódszerepet játszik. Almási
Sándor kettős szerepben (Zoltán/Iván)
igyekszik
megfelelni a feladatnak, néha egészen bravúros tud
lenni (ezt a szerepet Jávor
Pál alakította a régi előadásban). Timkó Eszter bájos
jelenség Lenkeként, a
többiek: Szakács Tibor,
Nemes Wanda, Mihályi Győző, Bordán Irén, Incze
József,
Bicskey Lukács a feladathoz mért jó
teljesítményt nyújtottak.
A
színdarabhoz Andorka
Péter
szerzett figyelemreméltó
háttérzenét. A cselekmény
aláfestéséhez, az
eseményekhez illő filmszerű kísérőzene szervesen
illeszkedik a műhöz, nem
tolakodó, mégis hatásos, ha kell, diszkrét,
romantikus, vagy sokat sejtető.
Harsányi
Zsolt „hatásvadász”
színdarabját 1957-ben Pécsett (címszerep:
Kerpely Judit), és 1990-ben a Thália
Színházban (Drahota Andrea) is előadták, egyiknek
sem volt sajtóvisszhangja,
észre sem vette a színházi köztudat.
Budapest, 2014. április 15.
Megjelent a Kláris 14/5.
számában
Földesdy Gabriella
♣
♣ ♣