A színpad közepén egy
hatalmas ajtó emelkedik, itt jönnek be
a szereplők az ebédlőbe, nagyszobába,
fogadóterembe – tetszés szerint –, a
háttérben egy bérház
körfolyosós emeleteit látjuk, benne a gyorslift
nemcsak
díszletelem, időnként ünnepélyes
bevonulásokra szolgál. A második részben
egy
óriás képernyőn Rékasi
Károly beszél (videó felvétel)
gazdájához, Jourdain
úrhoz. (Díszlet: Szlávik
István). Ahogy a díszlet eklektikus, úgy a
jelmezek
is: a fiatalabb nők mini szoknyában járnak, a fiúk
pólóban, időnként egy-egy
ruhadarabban feltűnik egy stilizált régebbi divatelem
(Jelmez: Szakács
Györgyi). Csiszár
Imre rendező úgy képzelte, ez a
történet egy Rottenbiller
utcai bérházban játszódik.
Természetesen Moliére
vígjátéka csak ürügy arra, hogy a
közönséget mulattassa a színházi
előadás. Díszlet és jelmez, trágár
beszéd,
alpáriság, egymás gyepálása mind
csak groteszk jelenség, ami tükröt tart jelen
valóságunk kigúnyolása
céljából. Irónia, amit a megfelelő
kritikával kell
néznünk.
Az úrhatnámság
Moliére óta is mindennapos jelenség, ennek
bemutatása szép színházi feladat lenne, ha
kellő összhatásban tudna megjelenni,
és ezáltal logikus összhangot teremtene az eredeti
mű és mai mondanivalója
között. Csiszár Imre rendezése csak
célkitűzésében fogalmazta meg ezt,
megvalósítani kevésbé sikerült.
A szórólapokon még a
fordító, de még a dramaturg sincs
feltüntetve. A műfaj megjelöléseként ugyan
„komédia” szerepel, ám nyugodtan
kiírhatták volna, hogy „zenés, táncos
kabaré”. Moliére vérbeli
komédiát írt
azokról a parvenü polgárokról, akik egyszerű
családból származtak, de sok
pénzük lévén, a művelt úri
osztályhoz szerettek volna tartozni, és kinevette
őket – joggal. A mostani rendezés úgy gondolja,
hogy egy mai felkapaszkodó
gazdagot tesz nevetségessé 21. századi
környezetben, csakhogy ezt olyan zagyva
módon teszi, hogy semmi nem sül ki belőle.
Jourdain úr (Blaskó Péter)
szülei egyszerű emberek voltak, ő
viszont előkelő származásra óhajtozik. Megtesz
mindent, hogy életmódja
hasonlítson egy nemes úr életviteléhez:
zenét tanul, vívó- és nyelvleckéket
vesz, új ruhát csináltat, még lánya,
Lucie (Kovalik Ágnes)
számára is csak
előkelő férjet engedélyez, nem tűri, hogy eddigi
szerelméhez, Cléonte-hoz
menjen feleségül.
Úrhatnámságához a férji
hűtlenség is hozzátartozik, ezért
hevesen udvarolni kezd Doriméne grófnőnek (Fehér Anna).
Mindeközben környezete
rajta nevet bolondságaiért, másrészt
túljárnak az eszén. Barátja, Dorante
gróf
lecsapja a kezéről a megözvegyült Doriméne
grófnőt, leendő veje pedig,
nagyravágyását kihasználva, a
török követ fiaként jelentkezik kérőnek
Lucie
számára. Jourdain nem veszi észre, hogy
becsapták, minden kudarcáért a gyakran
sápítozó, méltatlankodó
feleségét teszi felelőssé, aki joggal korholja
lump
férjét szégyenteljes cselekedeteiért.
A kificamodottságot
az összhatásban lehet érezni, a színpadi
gegeken, a furcsa, összetákolt
jelmezeken, az asztal körüli kergetőzésen. Nem tudunk
nevetni, a 17. századi
alaptörténet és a 21. századi aktuális
mondanivaló nem találkozik össze.
Blaskó Péter
lubickol a címszerep dinamikus
alakításában, az udvarlási jelenetben tőle
nem
megszokott szex imitációt is bevet a siker
érdekében. Béres
Ilona feleségként
mintha nem érezné jól magát az
előadásban. Kovalik Ágnes szerelmes
lányként
inkább elviseli, mint alakítja a szerepet, Zöld Csaba jól hozza a
kettős
szerepet (Cléonte és a török követ fia).
Remek alakítást nyújt Rékasi Károly,
akit fel sem lehet ismerni az inas szerepében, inkább
banditának van
öltöztetve, szája feketére festve. A
videón viszont azonnal megismerjük, hisz
jelmez nélkül, mai fizimiskával ad
utasítást (mint Jourdain apai rokona) a
„török követ fia” várható
megjelenéséről. Újréti
László a grófot alakítja
kitűnő szellemességgel, Fehér Anna grófnője
viszont kissé félresikerült,
öltözete, járása, magakellető modora
összességében egy luxus konzumnőt imitál,
nem grófnőt. Kisebb szerepekben Márkó Eszter,
Ömböli Pál, Fila Balázs, Katona
János, Botár Endre, Láng József,
Blazsovszky Ákos kellően illeszkednek az
eklektikus produkcióba.
A komédia befejeztével kapunk egy
ráadás táncműsort, amiben
a táncosok görög, francia, olasz, spanyol,
végül magyar táncszámot adnak elő
stílusos zenével és jelmezzel. Az ilyenfajta
előadást régebben „esztrád”
műsornak hívták, jelen esetben a
közönség megnyerésére szolgál,
ami meg is
történik.
Az előadás zenéjét Benkő László
szerezte, zenei szerkesztő:
Csiszár Virág, a táncok
koreográfiáját Borbély
Krisztina készítette.
Budapest,
2014. április 8.
Megjelent a
Kláris 14/5. számában
Földesdy Gabriella
