Szinte zavarba ejtő megtapasztalni, mennyire
másként lehet
rendezni-játszani ugyanazt a darabot: jelesül a Hamletet, most is Nádasdy Ádám
fordításában. Nemrégen ugyanis Alföldi
rendezésében láthattuk a Nemzetiben,
most pedig Bagossy
László rendezésében az
„Örkény”-ben. Nem jó dolog
hasonlítgatni,
most sem szeretném tenni. De nem tudok elszakadni a
lépcsősor-széksorok párhuzamtól.
A Nemzetiben a színpadon ültünk, és az
előadás a nézőtér széksorai
között játszódott.
Itt a színpad jó része emelkedő sorokkal
telített, rajtuk több, mint 40 – talán
45 – tűzpiros rögzített műanyag szék,
levegősebben, mint a nézőtéri széksorok.
Az ülőkék
tűzpirosságát azonban nem látjuk azonnal. Amikor a
függöny felmegy, a székeken ülő, levegőbe
feszülten figyelő, közel 50 színésszel
találjuk szemben magunkat. Az udvar egésze ott van az
ünnepségen – kivéve az
ifjú Hamletet (Polgár
Csaba), aki különállását –
joggal – hangsúlyozandó, a legelső
lépcsőalapra ül, középre.
Számos jelenet alatt-közben
számos szereplő marad ülve, helyet
cserélve, változtatva, árnyékban
„takarva”, csak a tényleges, éppen szereplő
két-három színész kerül fénybe.
Olykor a nézőteret világítják meg,
bár nem erősen.
Az előadás a fiataloké. És ők veszik a lapot,
nevetnek minden lehetséges esetben,
legyen az bár majdnem-ízléstelen, néha
(majdnem) trágár. „Elmegy.”
Elejétől végéig
„a” Hamletet látjuk. Modernül,
kétségtelen,
fiatalokhoz szólóan, reméljük.
Hamlet vívódásait jogosnak
érezzük, istenhite hangsúlyos: nem
ölheti meg gyilkos nagybátyját
imádkozása közben, nehogy az a mennyországba
jusson a pokol helyett; de minden megfontolás nélkül
azonnal lő anyja
szobájában a függöny mögé.
Más kérdés, hogy a joviális Poloniust (Csuja Imre) találja
el.
Claudius (Znamenák
István) azonban nem tud imádkozni. És ez
a másik hangsúlyos momentum. Nem tud imádkozni,
mert nincs bűntudata, nem bán
meg semmit, és főleg, ezt pontosan tudja is
magáról. Mert igenis kell neki a
hatalom, a nő, a pénz.
Az anya alakja kissé
háttérbe szorul, erről Shakespeare – és
a kora – tehet. De amennyit ki lehet ebből hozni, annyit a
rendezés és Für
Anikó megpróbál kihozni. Aggódik a
fiáért (de nem túlzottan), érti is, ami
történik körülötte, de inkább
mégsem. Talán valóban szereti új
férjét, de nem annyira.
A méregpoharat egykedvűen issza ki, igaz, nem tudhatja, hogy a
halálba megy. De
akkor is csaknem egykedvű, amikor puszta tényként
közli: a király mérgezte meg.
Kissé háttérben marad
Hamlet barátja, Horatio (Novkov
Máté),
nincsenek jelentős hangsúlyai, de biztos támasznak
látszik Hamlet mögött.
Ellentétben a két álbaráttal, akiket Hamlet
minden lelkiismeret furdalás nélkül
küld a halálba (Rosencrantz – Vajda Milán, Guildenstern
– Ficza István).
Hamlet
tehát nem igazán „nyámnyila”, sem
túl-tépelődő. Csak Claudius megölésén
tépelődik. De egy pillanatra ennek okára is utal: apja
szelleme lehet éppen gonosz
is, ezért meg kell bizonyosodnia arról, hogy a szellem
igazat beszélt. A
színészek játéka pedig bizonyságot
szerez erről.
És itt van a szegény,
törékeny, túlságosan is jól nevelt
Ophelia (Kókai Tünde)
– őrült „állapotában” kerül
igazán előtérbe. Őrültségének
számos bizonyítékát szolgáltatja, a
cukorka-szórás és kínálgatás
igen hatásos. Néhány
mozzanata azonban akár ízléstelennek is tűnhet.
(Később Hamlet, visszatérve a
csaknem végzetes hajóútjáról,
felvesz néhány szemet a cukorkákból,
és
eszegeti.)
Ki kell emelnünk Gálffi László
játékát különféle
szerepében.
Ő az idős Hamlet (Hamlet apjának) szelleme, egészen
másféle megfogalmazásban a
Sírásó, de ő az Első Színész is.
És ez utóbbi érdekes pillanatokhoz vezet a
rendezésben: a színpad előterében
álló asztal egyik oldalán az Első
Színész,
aki a betétdarab eljátszása, majd Claudius
és az udvar távozása után ott marad,
„láthatatlanul” az asztalnál ülve,
imádkozása után pedig odaül, vele szemben
Claudius,
később pedig az asztal mögött, kettőjük
között állhat – már saját
szobájában –
a királyné. Így Hamlet plasztikusan
hasonlíthatja össze apja nemes és nagybátyja
nem annyira nemes vonásait egymással anyja
számára.
Sírásók, a holtak
világa és evilági örömök,
jelesül a boros
műanyag flakon a Sírásó és a
Sírásó Cimborája (Pogány Judit)
kezében. Pompásan
elnevetgélnek egymással. Hamlet nem marad ennyire
jókedvű, belegondolva a halál
misztériumába. Ezt számunkra elősegíti a
rengeteg – műanyagból készült –
csontváz megszemlélhetősége a sok-sok piros
ülésre ültetve. Később enyhén
humoros jelenetté válik Fortinbras (Dóra Béla)
megjelenésekor a rengeteg
„igazi” hulla és az odafektetett csontvázak
tömege. Fortinbrasnak ragyogó
norvég tolmácsnője is van, így aztán
zárásként, a nagy csendet követően,
egymással norvégul beszélgetnek
a hullák fölött. (Nyelvi szakértő: Domsa Zsófia.)
Hallhatjuk az összes
„nagymonológot” – nemcsak hogy pátosz
nélkül, de olykor szinte karikírozva. (Hamlet
nyakában a tüll alsószoknya és
egyéb megoldások.) Amúgy is nehéz
eldönteni, mikor illusztráció az előadás,
és
mikor „igazi”. A különféle
játszási stílusok, -módok
egybefonódva átmennek
egymásba.
Érdekes a megoldása a
vívó-jelenetnek: egyszerűen –
elmesélik. Szemléltetik. Illusztrálják.
Alkalmasint a közben betoppanó
Fortinbras számára Horatio mintegy
„közvetíti” az eseményt (amit a
tolmács
fordít), miközben mind a négyen – a
királyné, Laertes (Patkós
Márton), Hamlet
és Claudius egymás mellett ülnek velünk
szemben, alig-mozdulatokkal jelezve a
vívás történéseit, a
találatokat.
A sokféle jelmez – dán
és norvég jelleg, sok piros szín, álarcok,
arcfestések – tovább színesítik a
rendezést. (Díszlet: Bagossy
Levente, jelmez: Ignjatovic
Kristina.) Hamlet
apja szürkés ruházata és Hamlet
sárgás esőkabátja
kellően elüt a többiek jelmezétől. Az
előadásban felbukkan mobiltelefon is, no
meg legalább két pisztoly, ezzel is közelebb hozva
korunkhoz.
Jelentős szerepe van a
különféle zenének: ütemet diktál,
hatalmat hangsúlyoz; énekkart is hallhatunk. (Zenei
vezető: Kákonyi
Árpád).
Nehéz néha közel ötven
szereplőt egyszerre mozgatni a
színpadon. A tömeggel (udvarral) szemben áll Hamlet
a maga vívódásaival,
gondolataival, látszat-őrültségével. Nem
könnyű folytonosan megtartani a határt
a játszás és túljátszás
között, áthidalva fizikailag a magas
lépcsősorokat,
ál-bolondul megoldani saját maga számára a
lét rejtelmeit.
A siker megérdemelt, az
előadás hatása bizonyosan sokáig
megmarad a nézőkben.
Budapest,
2014. 03. 23.
Megjelent
a Kláris 14/4. számában
Györgypál
Katalin
