László Miklós,
a szerző, nem sok
egész estés darabot írt, talán
négyet, ezek közül az Illatszertár
pályafutása
egyszerűen mesés. Bemutatták Budapesten, rögtön
amikor megszáradt a tinta a
papírlapon, siker lett. Közben a politikai helyzet
úgy alakult Európában, hogy
ajánlatos volt elhajózni Amerikába.
László Miklósnak szerencséje volt,
szerződési ajánlatot kapott. A hajójegy
drága volt, már úgy tűnt, nem tud
elmenni, amikor utolsó reményeként Bayor (Bajor)
Gizihez fordult, ő segített.
László Miklós New Yorkban élte végig
az életét, és itt kezdődött az Illatszertár
csodálatos pályafutása. Először egy magyar
nyelvű színházban
mutatták be, majd filmet készítettek belőle,
azután megint megfilmesítették. Az
1949-es film feldolgozásban a főszerepet Judy Garland
játszotta. Készült belőle
musical. László Miklós halála után
elkészült az ötlet alapján először a Szerelem hullámhosszán
(1993, Nora Ephron rendezővel Meg Ryan-nal és Tom
Hanks-szel), majd a Szerelem
hálójában (1998-ban ugyanazzal a rendezővel
és
ugyanazokkal a szereplőkkel, a nagy változás az, hogy
mivel ez a történet
valóban jobban hajaz az eredeti műre, itt a
forgatószöveg írók között meg van
említve László Miklós). Ennyi remek
színeváltozás után 2009-ben
bemutatták az
eredeti színdarabot is az USÁ-ban, a
színészek nagy örömére.
A darab 1937-ben
készült el. Egy
Váci utcai illatszertárban dolgozók
életéről szól, az akkori polgári
élet apró
jellemzőit ismerhetjük meg. Divat moziba járni, és
közeledik a válság. Van, aki
ettől nagyon fél, akinek családja van, mindent megtenne,
hogy megmaradjon az
állása. Az illatszertárban már lehet
érezni a válság szelét, kevesebb a vevő, a
tulajdonos ideges, a levegőben van, hogy nincs szükség
ennyi alkalmazottra.
Asztalos úr és Balázs kisasszony saját
álomvilágukban élnek, egyelőre
külön-külön. Leveleznek az ismeretlenségbe
burkolódzva, az üzletben pedig
udvariatlanok egymáshoz. A tulajdonos
idegességének másik oka egy névtelen
levél, amelyben felhívják a figyelmét arra,
hogy a felesége az egyik drogistával
megcsalja őt. A történet igaznak bizonyul, a
névtelen levél írója igaz hírt
közölt, hiszen megfigyelte a párt, de nem írta
meg a drogista szerető nevét.
Ebből félreértések adódtak. A levelező
szerelmesek nem találnak egymásra, a
főnök öngyilkos akar lenni. A túlbuzgó
kifutófiú megoldja a problémákat.
Megakadályozza a főnök öngyilkosságát,
és szépen visszabontódnak a szálak.
Közeledik a karácsonyeste, és a
megbékélés hangulata lengi be az
illatszertár
délutánját is. A főnök hazamegy a
családjához, megbocsátva a
házasságtörést. A
házasságtörésben érintett drogista
elhagyja az üzletet, és a szerelmes
leveleket írók egymásba szeretnek
anélkül, hogy felfednék a titkukat.
Minél
szúrósabb, harcosabb,
tüskésebb a külvilág, amelyben minden nap,
minden órában résztvevőként,
érintettként téblábolunk, annál
jobban vágyunk azokra a történetekre,
amelyekben a békére törekvés
érvényesül. Nem baj, ha a megkötött
békében benne
van egy nagy adag kompromisszum, az erős elhatározás a
bosszúra, a sértettség
visszavonul, és előtérbe kerülhet a
racionalitás, az ésszel felfogható
értékek
jelentősége. Nehéz egyensúlyt tartani az
érzelmek és a racionalitás között.
Tanulságos a főnök (Kern
András) hangos gondolkodása Asztalos úr (Stohl András)
előtt, akinek megmagyarázza, hogy úgy őrzi meg a
család életét és
értékrendjét, ha visszamegy a
családjához, a feleségéhez, és
eltekint a megbántástól,
aminél többet ér a közös élet, a
gyerekek neveltetése, az ő biztonságuk. Pár
mondat az egész, de őszintén egyetértünk
vele; ezt el is várja. (mármint a
szerző, de a hangsúlyokból, a testtartásból
kitűnik, hogy Kern is ezt tartja
fontos tanulságnak – ez a szerepe). Milyen jó lenne
nemcsak a színpadon
elfogadni ezt az elvet!
Felfigyelhetünk
arra is, hogy az
illatszertárban dolgozó hölgyek mind kisasszonyok
(hárman vannak), vagyis a
30-as években a családos hölgyek nem dolgoztak. Ha
hölgyekkel találkoztak a
vevők valahol, akkor biztosan tudhatták, hogy ők
önállóak, magukat tartják el,
ebből következik, hogy az életük erősen
kötődött a munkahelyükhöz, hiszen ez
nagyon fontos volt számukra, sőt létkérdés.
Balázs kisasszony mindennapjait a
magányon kívül édesanyja eltartása is
nehezítette, sőt korlátozta. Hogyan
találhatott volna társra? Hiszen a munkahelyen és
az otthonon kívül nem volt
környezete, nem voltak barátai. Minden szeretetét,
szerelmét egy ismeretlen
levelező partnerre zúdította, aki szintén
magányos volt. Levélben le tudták
írni egymásnak a vágyukat a boldogságra,
egy megértő társra, amit szóban talán
soha senkinek sem mertek volna elmondani. Ez a közös
vágy, annak az élménye,
hogy nincsenek egyedül, tette őket képessé, hogy
már élőben is el tudják
mondani a másik iránt érzett érzelmeiket.
Megtudtuk, hogy meg
kell tanulni
kimondani azt, amit érzünk, nyíltan, szavakban
megfogalmazva kell biztosítani a
másikat szeretetünkről – aki ezt elkerüli,
egyedül marad. Jól mulattunk, és sokat
tanultunk, de fel is tudjuk használni a megszerzett
tudást, mert bár a kölnit
ma már nem illatszertárban vásároljuk, de
most is hasonló problémák között kell
eligazodnunk.
Sípos
úr (Cserna Antal)
határozottan képviselt elvét, amely szerint
legfontosabb, hogy minden eszközzel
védjük a munkahelyünket, meggyőzőnek tarthatjuk,
talán azért, mert ma is a
bizonytalanságtól való félelem fonja be a
társadalmunkat.
Pokorny Lia Balázs
kisasszonya
példázza annak a nőnek a bátorságát,
aki mögött egy igazán szerető férfi áll.
Mindegy, hogy mikor írták, mikor játszódik
a darab, mert a vágy örök, ma is
minden nőnek vágya, hogy megtalálja a biztonságot
jelentő szerető férfit,
reméljük viszont.
Remek munkát
végzett a
díszlettervező (Horesnyi
Balázs) és a jelmeztervező (Rátkai Erzsébet) is.
A
pénztáros kisasszony háromnegyedes kosztümje
a prémdíszítéssel nagyon kifejező,
hasonlóan remekbe szabott volt minden, nyakig gombolt
köpeny.
Lehet, hogy a
rendező (Puskás
Tamás) Árpád hangos, a környezetbe nem
illő, nyers erőszakosságot kifejező
szerepének túlhangsúlyozásával az
eljövendő korszak árnyékát vetítette
elénk?
Ezzel jelzi, hogy nem csak a múlt nehezedik ránk, hanem a
jövő is, ha hagyjuk,
hogy elhatalmasodjon felettünk, ha lemondunk arról, hogy mi
irányítsuk.
2014.
március 11.
Megjelent a Kláris 14/4.
számában
Tóth
Attiláné
