Az „Ahogy
tetszik” c. vígjáték Shakespeare egyik
legtalányosabb színpadi műve, egyes források
szerint e
színművel nyitották meg 1599-ben, Londonban a Globe
Színházat. Aztán
megfeledkeztek róla, átírták,
félretették, mindig újból kellett
felfedezni.
Viszont ebben rejtette el a szerző híres
monológját a színházról, ami
önálló
életet él az utóbbi kétszáz
évben, míg a cselekményről hajlamosak vagyunk
megfeledkezni, mert az csupán ráadás a
keserédes filozofálásra: egy
férfiruhába
öltözött szerelmes lány (Rosalinda) és a
száműzött népmesei legkisebb fiú
(Orlando) egymásra találása.
Csakhogy Shakespeare-nek még a
vígjátékai is sokkal többet rejtenek e
sablonnál. Ezt a többletet próbálja a
román Silviu Purcarete
rendező sajátos látásmódjával
kibontani.
A
gonosz uralma és a sokféle árulás elől az
erdő rejtelmes
sűrűjébe menekülők filozofálnak, élcelődnek,
verselnek, álruhába bújva
szerelmet vallanak. Az erdő az a hely, ahol
újjáfogalmazzák a törvényeket. Az
elvarázsolt erdő színpadán
újjászületik az eddig reménytelen lét,
ahol egy
mesés fordulattal a bűnösök megtérnek, a
szerelmesek egymásra találnak, és a
világ rendje helyreáll. A lírába oltott
filozófia uralja a színdarabot, ezért
lehet oly sokféle módon játszani, vagy tenni
idézőjelbe, költeni hozzá
hátteret, fura jelmezeket, cserélni
színészeket (férfiakat nőre, nőket
férfiakra), mert hagyja magát alakítani olyanra,
amilyennek a rendező akarja
láttatni.
A színhelyül
szolgáló ardennes-i erdő a rendező Silviu Purcarete
számára az illúzió, a
játék, a színház világa. Mikor a
színpadon lement a keretjáték és Orlando
legyőzte a hozzá képest hatalmas, Góliáthoz
hasonlatos figurát (gonosz bátyja
fordítva tervezte), felmegy a hátsó
válaszfal, és megjelenik sűrű hóesésben egy
fekete zongora, amin Komlósi
Zsuzsanna játszik, hozzá csatlakozik a
lófarkos Gyenes Béla
szaxofonjátéka. Ez a háttér
kíséri végig az előtérben
átrohanó,
néha meg-megálló szereplőket, a
bárányokat imitáló
fehérruhás, szájukban mezei
virágot tartó balettos lányokat (ők eredetileg
tündérek), a pásztornak öltözött
udvaroncot és Jacques monológját is, amit Udvaros Dorottya
különleges
körülmények között, a többiek
rábeszélésére mond el.
Különös orgánumát
virtuózan használja, jajgat és trillázik,
táncol, ugrál, utánoz, megéli az
ember életének hét szakaszát, amiről
monológja bölcsen szól. Csodás!
A különleges
Shakespeare-értelmezéshez különleges
díszlet és jelmezek illenek. A háttér a
két hangszerrel felszerelt erdő hóhullásban, az
előtérben csupán néhány öltöző
asztalt látunk, mert a keretjáték
színházi környezetben zajlik, a
színészek
próbálnak. Ezen kívül mindössze
néhány ülő alkalmatosság, egy zongoraszerű
emelvény szolgál szerelmi légyott
helyszínéül (díszlet: Helmut Stürmer). A
jelmezek a színpadi játék végtelen
variációit produkálják, a pásztor
subájától
a cilinderig van minden. A Rosalindát játszó
férfi színész (Trill
Zsolt) amikor
férfi álruhát ölt, akkor ballonkabát a
jelmeze. Jacques eredetileg férfi
szereplő, akit rendhagyó módon nő alakít (Udvaros Dorottya), nem
nélküli
öltözetben, arcát bohócra festve, ballonszerű
kabátban, de magas sarkú cipőben
játssza végig a figurát. Legjobban a Jucit
játszó Eperjes
Károly fekete
parasztasszony öltözete tetszett, bebugyolált fekete
kendőjével. Ha csúnya nőt
akarnak láttatni a rendezők (bármely műfajban), akkor
mindig férfival
játszatják a szerepet, most is ez történt.
Szellemes. (Jelmez: Dragos Buhagiar.)
Purcarete kitérő
választ adott, amikor azt kérdezték tőle, szeret-e
magyar színészeket rendezni.
Nem tud magyarul, válaszolta, és ez akadály. Ehhez
képest már harmadszor rendez
Magyarországon magyar színészekkel. Viszont
szereti a társulatokat, valószínű,
hogy a közösség vonzza. Panaszkodott, hogy angol
nyelvterületen már nincsenek
színházi társulatok, csak
összeverbuvált szereposztás, amiben öreg
színész nem
játszik, mert nem bírja a fiatalokra szabott
strapát. A Nemzeti színészei – bár
nincsenek szokva az effajta lírai
átértelmezéshez – jól
teljesítették a
rendező kéréseit az ő sajátos
koncepciójához. Trill Zsolt Rosalindája
színészettörténeti pillanatnak
számít, annyira tökéletesen oldja meg a
többszörösen megosztott szerepet. Nőként női
mozdulatokkal, női hangsúlyokkal,
járással és világos hangszínnel
operál, férfiruhába öltözve visszavesz
ezekből
az eszközökből. Szatory
Dávid Orlandóként láthatóan
igyekszik hitelessé válni,
még nem kiforrott erre a szerepre. Újvári Zoltán,
Bodrogi Gyula, Kristán
Attila, Fehér Tibor, Schnell Ádám, Reviczky
Gábor, Tóth László, Szarvas József,
Rácz József, Farkas Dénes, Köleséri
Sándor, Horváth Attila a rendezői
koncepciót hozzák. Eperjes Károlynak
ezúttal nincs alkalma csúnya vénasszony
szerepében
modorosnak lenni, inkább kabaréra veszi a feladatot.
A vígjátékot Jánosházy György
fordította, dramaturg: Kulcsár
Edit.
Budapest, 2014. február 18.
Megjelent a Kláris 14/4.
számában
