Gondolatiságában
felkavaró, nehéz és
jelentős darab
született Alföldi
Róbert (a Nemzetiben most utolsó)
rendezésében Klaus Mann
azonos
című regényéből. (Fordította Lányi
Sarolta, színpadi adaptáció: Alföldi Róbert és
Vörös Róbert dramaturg.) Hendrik Höfgen,
a baloldaliból átváltozott
„náci” színész
történetét, kétes dicsőségét a
Harmadik Birodalomban többféle forrásból
ismerhetjük. (Szabó István Oscar-díjas filmje
szintén e regény alapján
készült.)
A Nemzeti Színház két
részben játssza a szövevényes, a
történelemtől el nem vonatkoztatható darabot az
egyre inkább fasizálódó
országban egy sikerre éhes, eléggé
különös, ellentmondásos jellemvonásokkal
bíró művészről, aki soha nem lép be
egyetlen pártba sem. A (hamburgi) színház
maga azonban mindig politizál, és Höfgen rendez a
„forradalmi színház”-ban.
Höfgennek (Hendrik Höfgen – Stohl András) pedig
rálátása is van – lehetne – az
eseményekre, hiszen többször megfordul
külföldön, és persze egyes barátai,
felesége (Barbara Bruckner – Radnay Csilla) figyelmeztetik a
várható
veszélyekre. (A könyvet 1936-ban adták ki.) Ezek
azonban csak várhatóak – amíg
el nem tűnik színésztársa, Otto Ulrich (Makranczi Zalán), ki nem
toloncolják az
országból szeretőjét, Juliette-et (Juliette
Martens – Bánfalvi
Eszter). Hendrik
azonban ekkor is a sikert választja: Párizsból
ismét visszatér, újra megnősül
(Nicoletta von Niebuhrt, Marder volt barátnőjét veszi el
– Martinovics Dorina),
és boldognak látszik, hogy a Tábornagy
(Németország katonai miniszterelnöke – László Zsolt)
köszönti az esküvőjén őt, immár nemcsak a
Porosz Nemzeti Színház vezető
színészét és intendánsát,
hanem „az egész német kultúra
vezetőjét” (egyáltalában,
lehetséges ilyen?) – miközben „ő csak egy
színész”. Valóban?!
Nagy ára volt annak, hogy
eljátszhatta az áhított Mephisto,
majd Hamlet szerepét, és ő kész volt ezt
készségesen megfizetni.
Az előadást nézve egyre több
kérdés merülhet fel. Például,
hogy miért éppen Höfgen lesz a Tábornagy
játékszere? Sok fontos utalás hangzik
el személyiségére vonatkozóan
(kívül erősnek mutatkozó, de belül gyenge;
inkább
erőszakos, mint tehetséges stb.) Ha ő nem vállalja el ezt
a társadalmi
szerepet, bizonyára elvállalja más. De egy
diktatúrában feltétlenül
szükségük
van a hatalmon nem lévőknek a
művészetre?
Színházra? Ha igen, milyenre? Meddig mehet el a
művészet a hatalommal szemben?
Meddig tud ténylegesen elmenni? Létezhet érdemben,
lényegileg „forradalmi
színház”? Tudjuk, Höfgent egyszerűen
„lesöpri” a miniszterelnök, amikor menteni
igyekezne régi színésztársát, Otto
Ulrichot. Melyik a jó, a helyes döntés:
emigrálni, vagy otthon megpróbálni tenni valamit?
„Az egész nép nem
emigrálhat”… Valóban nem.
Az előadásnak számos
felejthetetlen jelenete van. Hendrik
első találkozása Barbarával, majd
házasságuk repedésének első jele a
lágytojással kulturáltságuk jelentős
különbözőségét mutatja meg, tele
indulattal. A kán-kán, Höfgen
fölényével… A Hamburgi
Művészszínház társulatának
igazgatója (Oskar H. Kroge – Gáspár Sándor)
és zsidó származású felesége
(Rahel
Mohrenwitz – Söptei Andrea)
egy padon ülve, békésen, virágnyelven
eltervezett,
majd hangtalanul megvalósított öngyilkossága
– cipőjük levételével, halálba
ugrásukkal. Fülünkbe dübörög az
elhaladó vonat. (A megvilágított üres padot
sokáig
látjuk még. A gondosan letett két pár cipő
között jön be Hendrik, ügyet sem
vetve azokra, míg később a Tábornagy az egyik
pár cipőt hatalmas lendülettel
félrerúgja.) A Párizsi Interkontinentál
szobájában Höfgen reagálása Hitler
hatalomra kerülésének hírére (Barbara
telefonja). Vagy Höfgen Mephisto
szerepében – nos, Höfgent nem mondhatjuk
tehetségtelennek. Hatásos a „jog az
élethez, a szabadsághoz, jog a törekvéshez a
boldogságra” tánc és dal. Vagy a
ketrec, amelyben Höfgen csak látszólag vergődik
(muszáj-e elvállalnia az intendatúrát),
hiszen egy váratlan pillanatban egyszerűen kibújik a
vasrácsok közül – miközben
igazából kalitkájában marad: nem hagyja el
Németországot, mert ez a hazája, és mert
ő német színész!
Vajon valóban a
diktatúrának behódolt, azt
kiszolgáló
színész feladata átmenteni a
kultúrát – amit Höfgen
mentéségéül hoz fel
leginkább saját magának? És vajon milyen
kultúrát kell átmenteni?
Ragyogó Dora Martin (Udvaros Dorottya) berlini
sztárként is,
emigráló-emigrált emberként is. Vagy amikor
Lotte Lindenthal, a Tábornagy barátnője
(Tenki Réka)
altatódalt énekel szeretőjének, egy
kézmozdulattal elküldve
Höfgent.
Fontos Teophil Marder (Hevér Gábor) alakja
is, aki később
végleg elveszti kapcsolatát a való élettel,
már csak álmodozik. Ezzel lesz
teljes a lehetséges magatartások tára a
diktatúra kiépülésekor:
öngyilkosság,
külső-belső emigráció, lázadás,
behódolás.
Olykor egybefolyik, hogy a
színházban is színházat látunk-e,
vagy az „életet”, amitől néhol szinte
meseszerűvé válik. Az előadás a korabeli
Németországot idézi fel a német nyelvű
dalokkal is, amelyek még hitelesebbé
tesznek – bármely diktatúrát, annak
kiépülését, a kezdeti általános
– és
hátborzongató, minden gondolkodás
nélküli – lelkesedést.
További
szereplők:
Hans Miklas színész – Nagy Zsolt, Alex Bonetti – Szatory Dávid, Angelika
Siebert – Mészáros
Piroska, Marika, a súgó – Nagy Mari, Hedda von Herzfeld
és
Brigitta – Murányi
Tünde, Willi Böck – Fehér Tibor.
Nem zárhatjuk szívünkbe
Höfgent. De muszáj „utálnunk”?
Mennyire? Vagy inkább sajnáljuk, hogy egy „ilyen
művész” válik a hatalom
játékszerévé, és sokáig
észre sem veszi (vagy nem akarja észrevenni),
aztán már
késő? (Bár elvben még elmehet az
országból – de miért tenné?) De
lehetséges,
hogy már sohasem veszi észre. Úgy tűnik, hogy
Stohl, némi távolságot tartva
Höfgentől, felerősíti annak
ellentmondásosságát az élet (az
előadás) ezernyi
percében, mozzanatában.
Érdekes önmagában a
díszlet a rengeteg nyomasztó vastraverzzel;
a különös függönyökkel, magas
emelvényekkel több szinten játszódik a darab.
Kifejezőek a táncok. Az előadás
Höfgen (szándékoltan)
esetlen táncórai gyakorlásával kezdődik
Juliette-nél (koreográfus Gergye
Krisztián), az erőteljes zenével együtt
megadva az előadás alaphangját
(Juliette-tel való némileg furcsa viszonyát),
Höfgen kissé esetlen mozgását,
ezen keresztül talán jellemének
darabosságát, diszharmóniáját
jelezve.
A jelmezek változatosak, jellemzőek (Füzér Anni
munkája). Zene: Bella
Máté.
A hosszú vastapsot
szokatlanul teljes és hosszú csönd előzi
meg. A kérdések itt maradnak.
Budapest,
2013. 05. 11.
Györgypál
Katalin
Megjelent:
In Kláris Antológia '13, 114–117. pp
♣
♣ ♣
