Mi sem természetesebb, minthogy az
Örkény Színházban
Örkény-darabot játszanak, ezúttal a Tótékat. Mindenki
ismeri, számos színházi
bemutató, filmváltozat készült belőle, nagy
várakozás övezi. Lehetett tudni,
hogy valami készül a Tóték
körül, a régi játékstílus
már nem trendi, a világ is
más lett időközben.
A színpad teljesen
üres, szürke függöny hátul, az öt
szereplő a színpad közepén, egy rakáson.
Néha
egy-egy szék vagy magnó (belőle zene szól)
díszletelemként funkcionál, de
öttagú zenekar is van, ők aláfestenek,
csasztuskát kísérnek, ismert
énekszámok
hangzanak el a II. világháború idejéből,
időnként Albinoni Adagio, Sors
szimfónia kezdőmotívum vagy a
Tannhäuser-nyitány részlete hangzik fel
(Díszlet:
Bagossy Levente). A jelmezek
a fekete-fehér színt váltogatják,
egyedül Ágika
visel piros testhez álló ruhát, piros cipőt, az
őrnagy kerek tányérsapkát, ami
inkább oroszos vagy szocialista katonai viselet része
volt (Jelmez: Benedek
Mari).
A szerző
regényéből a szövegkönyvet Gáspár Ildikó
írta (a dalokat is ő válogatta), az
átírt darabot pedig Mácsai
Pál rendezte. Az átírásnak
strukturális
következményei lettek, egyik, hogy a
színészek nemcsak saját figurájukat
játsszák
el, hanem a narrátor feladatát is ellátják.
Gyakran beszélnek egyes szám
harmadik személyben saját magukról, vagy egy
másik szereplőről, egyáltalán, az
összekötő szöveget is ők mondják. Ez a
jelenség elidegenítő effektusként fejti
ki hatását a színpadon. A nézőnek
szüntelen arra kell figyelnie, hogy a
megszólaló szereplő most éppen
narrátorként vagy saját nevében
szólal meg? Ez a
jelenség lefékezi a mű akciós lehetőségeit
is, a cselekmény sohasem a reális
térben jelenik meg, csak a szövegben.
A másik
„találmány” szcenikai jellegű. Az
átírt darabban is központi szerepet kap a
dobozolás, a rendezés szinte kinagyítja,
lelassítja a jelenetet, amikor szóba
kerül. Ehhez sem járul effektív munkafolyamat, mert
a dobozolást makettek
bevonásával (bábfigurák keze mozog
le-föl, a bábokat kézzel tekerik a
színészek) oldják meg. Az önmagában
véve szellemes ötlet célt téveszt, nincs
katartikus hatás egyetlen pillanatra sem, nem
érezzük, hogy valami égbekiáltó
szörnyűség történik az értelmetlen
munkafolyamat kényszerű végzésével.
Még az
sem bizonyos, hogy Tót Gyula elesett a fronton, mert az
elsumákolt hősi halotti
hivatalos értesítés után is jönnek
tőle levelek. Nem érzünk semmit, amikor az
őrnagy visszatértekor Tót Lajos négybe
vágja az őrnagyot.
A nem kellő
hatáskeltés az őrnagy figurájának
kedélyességéből is adódik. Epres Attila
őrnagya egyáltalán nem vadállat, nem tartja
rettegésben a családot, nem ordít,
sőt ő maga indítványozza a pihenést több
esetben. A Tót Lajost alakító Csuja
Imre közelebb áll az eredeti tűzoltó
figurához, de ellenállási
kísérleteit
kevésbé érzékeljük. Nem kap
hangsúlyt a budiba bebújás, a
plébános díványa
alatti bujkálás, az árnyék
átugrása. Ellenben szó esik Tót Lajos
vasútról való
elbocsátásának okáról: meztelen
fenekét mutatta az állomáson
átszáguldó
különvonatban ülő hatalmasságoknak. Pogány Judit a
hagyományos Mariska figurát
hozza, Takács Nóra
Diána Ágikaként merőben új
színfolt (nemcsak piros jelmeze
miatt), molett alakja hitelesebbé teszi az általa
képviselt rajongó lányt. Ficza
István
„fregoli” szerepben időnként remek
arcmimikájával szórakoztat bennünket,
másrészt az állandóan magával cipelt
hordozható magnójával a két lábon
járó
irónia megtestesítője.
Megújult
világunk
megújult Tótékja ez itt az Örkényben a
szerző halála után harmincnégy évvel.
Budapest, 2013. március 9.
Földesdy Gabriella
