Shakespeare
utolsó színdarabja a pálcáját
kettétörő
Prosperóról manapság igen népszerű műnek
számít, szünet nélkül műsoron van
Pesten és vidéken. Magát megmutatni akaró
rendezők édenkertje ez a darab, hisz
mindenféle átalakítást,
modernizálást, szabdalást kibír.
Kecskeméten ezúttal Bagó
Bertalan
álmodta színre.
„A vihar” a színpadon Dobri Dániel keleti
hangzású zenéjével és
égzengésével kezdődik. A színpad
közepén egy hatalmas cső
terpeszkedik szemben velünk, benne fészkelődik egy
hajléktalan férfi rongyokban,
motyóval, majd a valóságos vihar darabokra
töri a csőből megtestesülő hajót, és
utasait hányja, veti, mindezt Ariel (Szemenyei János), a szellem
vezényli, akit
viszont a hajléktalan irányít, aki nem más,
mint Prospero (Kőszegi Ákos).
A
hajótöröttek istenítéletként
élik át a lakatlan sziget urának,
Prosperónak
rájuk mért büntetését – nem
tudják, ki vagy mi áll a háttérben –,
elvesznek
egymás szeme elől, de mindenki épségben marad, s
keresi a többieket. Stephano
(Dunai Tamás) és
Trinculo (Hegedűs Zoltán)
rátalál a sziget bennszülött
szörnyére, Calibanra (Körtvélyessy
Zsolt), aki rögtön rá akarja venni a két
semmirekellőt, öljék meg gazdáját
délutáni alvása közben, hogy ne kelljen
tovább szolgálnia kenyéradó
gazdáját. Ferdinand (Orth
Péter) viszont egy szép
fiatal lányra, Mirandára talál (Krajcsi Nikolett e.h.), aki
Prospero lánya, ők rögvest
egymásba szeretnek, majd az apai beleegyezést is
megszerzik hozzá.
Shakespeare utolsó
művének cselekménye egészen érdektelen
lenne, ha nem terhelné a múlt árnya,
vagyis, hogy tizenkét évvel az események előtt
Prosperót öccse, Antonio űzte el
milánói hercegségéből, s vetette ki egy
hajóroncsra, pusztuljon el négyéves
lányával együtt valahol a tengeren. De Prospero
Robinsonként partot ért, uralma
alá hajtotta a szigetet, szolgájává tette
Calibant és Arielt, most pedig alkalma
van arra, hogy megbosszulja a régi sérelmét. A
sziget ura azonban nem bosszul
meg semmit, hanem megbocsát az őt elüldöző
öccsének és az életére törő
gazoknak
is. Mert ötvenéves korára – amint a szerző is
ötven volt, amikor írta –
rájött, nincs értelme a viszálynak, a harag
tartásának, bosszúnak, hisz az
újból bosszút szül, ezért
elhatározza, nem harcol tovább, a
kibékülést és
megbocsátást szinte rákényszeríti
ellenségeire, akik szó nélkül
elfogadják a
nem várt békejobbot. És az apa férjhez adja
lányát egy jóravaló fiatalemberhez,
befejezi életművét (ahogy a szerző is tette 400
évvel ezelőtt), szabadon
ereszti két alattvalóját, Arielt és
Calibant, majd visszamegy csőlakónak. A
megbocsátás életformaként jelenik meg
Bagó rendezésében, az anyagiaktól és
az
indulatoktól való teljes megszabadulás, mint
legfőbb érték. Vajon hányan
hallják meg ezt az üzenetet szerzésvággyal
teli világunkban?
Bagó Bertalan
rendezése tovább tágította Shakespeare
művének horizontját. A művet egy plusz
kerettel látta el, Prospero filmrendezőként
állandóan a színpadon van, ha nincs
saját szerepe, a szélen fekszik jegyzeteibe merülve,
és „előjátszik”, vagy a
szöveget súgja a soron lévő
színésznek, sokszor csak hangosan gondolkodik.
Duplán irányítja az eseményeket. Ariel
pedig egyenrangú társa lesz, utasításra
cselekszik, de a módját maga választja.
Énekel, dobol, fúvócsővel zenél,
levegőbe emelkedik, jelmezes istennőket hív
vendégségbe a szigetre. Az ő
figurája adja a zenét és a mozgást a
színműhöz, ő viszi el a musical felé
Shakespeare utolsó darabját.
A musical
adottságaihoz teremt színpadi eszközöket a
díszlet- és jelmeztervező Vereckei
Rita. A lakásként is szolgáló henger
előbb hajóraktér lesz, amit a vihar
széttép darabokra, amelyek aztán felhőként
veszik körül a hajótörötteket. Ariel
kötélhágcsón mozog ég és
föld között, varázsszere egy
háncskosár, amivel szelet
hív. Még a színpad hátsó
függönyei is díszletként funkcionálnak,
gyűrődéseikkel
alvilági szellemeket idéznek, Calibant
szolgálják. A jelmezek az
öltözködési
kultúrák kavalkádját vonultatják
föl, az indián fejdísztől a japán selyem
köntösön át a nyilas keresztes
pártegyenruháig sok öltözék előfordul,
amit az
istennők hawaii típusú jelmeze koronáz meg.
Caliban bőr lebernyeget, Prospero
viseltes köntöst, Miranda testhezálló kortalan
kisasszonyruhát hord.
Kőszegi Ákos
és
Szemenyei János kiváló kettőst hoz létre.
Míg Kőszegi mély fekvésű, erőteljes
artikulációjával hangsúlyozza a
mondanivalót, addig Szemenyei cirkuszi
ügyességgel mozog, nem utolsó sorban pedig
kristálytiszta és gyönyörű
énekhangjával kápráztat el bennünket
(hangerősítője garancia arra, hogy nem
„play back”-ről megy a zene). Körtvélyessy
Zsolt egy szelíd szörnyfigurát
játszik, megfosztva ellenszenves vonásaitól.
Halványabb teljesítményt nyújt a
fiatal pár. Krajcsi Nikolett és Orth Péter
kissé elfogultan játsszák az első
látásra való szerelembe esést, majd
csipcsip csókát játszanak, amikor korai
„összeborulástól”óvja őket a
szigorú apa. Kisebb szerepben jeleskedik Dunai
Tamás és Hegedűs Zoltán.
Az újonnan
igazgatóvá
választott Cseke Péter színháza
ezúttal is jól vizsgázott.
Budapest, 2013. február 19.
Megjelent a
Kláris 13/3. számában
Földesdy Gabriella
♣ ♣
♣