Még mindig szokásaink
rabjai vagyunk, ha a címszereplőre gondolunk, eszünkbe jut
a sok évtizeddel
ezelőtt látott Kurázsi
mama a régi Madách Színházban, előbb
Kiss Manyival a
címszerepben, majd Psota Irénnel, a színpadi
ekhós szekérrel. Itt és
most nincs
ekhós szekér, és érzelmek is csak
elvétve jelennek meg. Végképp vége a
megszokott „szocreálos” öntudatú
játékstílusnak, mert egyenes
beszéd kell, amiből kiderül, hogy
nemcsak volt, lesz, de van is háború, csak az
másfajta, mint amit eddig
megszoktunk. A parányi színpadon hiányoznak a
hagyományos díszletek, egy epedás
kanapé jelenti az állandó díszletet, egy
mozgatható fülke, sok kacat és lom,
feliratok, plazma tv-s háttérjelenet, a
helyszínváltozásokat színes
függönyök
le- és felengedésével oldják meg
(Díszlet: Ambrus Mária).
Brecht darabját Ungár
Júlia fordította, a dramaturgi feladatot is ő
látta el. A sok „szabad szájú”
kifejezés új keletű, a régi fordítás
diszkrétebb volt. Egyéb változás, hogy
Kurázsi kisebbik fiának nevét Stüssziről
„Fejő”-re keresztelték, mert, hogy a
gyerek apja talán magyar volt …
A darabot Zsótér
Sándor rendezte, ha ez az információ
elkerülte volna figyelmünket, hamar rá
lehet jönni a sajátos rendezői fogásokból,
amiket hosszú évek óta alkalmaz az
általa rendezett műveknél. Azért jó, ha
tudjuk, mielőtt beülünk a nézőtérre,
miről szól Brecht színdarabja: a harmincéves
vallásháború (1618–1648) közepette
egy markotányosnő próbál jól kijönni a
háborúból, magát és három
gyerekét
átmentve jobb időkre. Egy-két üzleti fogást
ugyan jól old meg, de gyerekeit
elveszíti, s nem tudatosul benne, hogy mindhárman az ő
rossz döntései
következtében haltak meg.
Brecht elidegenítő
világa és általában a brechti dramaturgia
pompásan érvényesül a rendezésben,
sőt, mintha továbbfejlesztett változatát
látnánk. A szereplők kifelé – a
közönség felé – beszélnek, nem
egymáshoz, az érzelmek nem nyilváníttatnak
ki,
csak az irónia érvényesül időnként.
Zavaró, hogy egy színész több szerepet is
játszik, a kivégzett Fejő feltámad más
alakban, viszont a halott Kattrint
becsomagolva viszik ki a színpadról. Kattrin
valóságos és jelképes
némasága teljesen
átalakul a rendezésben. Dobolás helyett szerb
nyelven kezd el kiabálni,
tiltakozni, amikor a lövés éri. De
meghökkentenek a festett paravánok is,
amelyek a harmincéves háborút mutatják be
vizuálisan (Callot-metszetek),
háttérben közvetítés zajlik Brezsnyev
szovjet államelnök temetéséről (1982),
sírba eresztéséről. Ez utóbbi komikus
hatást kelt.
Mindez nagyon
modern, és jelen világunkat idézi, csak
földhöz ragadtságunkban még nem
szoktunk hozzá az efféle montázs
(camp-kultúra) technikához, amely konzekvensen
összemontíroz különböző elemeket, így
zavarba jövünk a sokféle effektus egy
időben való megjelenésekor.
Üde és fiatal
Kurázsi mama Kováts
Adél, aki kisestélyiben és bakancsban
rója végig szerepét,
mindig cigarettagyújtás és szívás
között létezik, kemény asszonyt játszik,
és
nem érzeleg. Mindent kibír. Az utolsó jelenetben a
továbbhúzott szekeret egy
színész alakítja, aki Kurázsi nem
létező gyereke lehet, és nem engedi,
akadályozza az előremenetelt, visszatartja anyját,
amíg tudja. Megható jelenet.
Petrik Andrea
Kattrinként állandóan színen van, szerb
kiabálása felrázza addig mit sem sejtő
közönségét. Róla eszünkbe jut, hogy
csak 17 éve fejeződött be a délszláv
háború
a közelünkben. Szűcs
Péter Pál játssza a szakácsot
és néhány kisebb szerepet
is, emlékezetes kerek arca, hamiskás mosolya, amivel
kitekint ránk a
szerepéből. Kurázsi fiait Formán Bálint és Rétfalvi Tamás alakítja,
a tábori
lelkész Rába Roland,
fregoli szerepben Nagy Norbert
jeleskedik. Martin Márta
szokatlan figurát hoz Yvette alakítójaként.
A jelmezeket
Benedek Mari tervezte a
rendezői koncepció jegyében, a darabot Paul Dessau
eredeti zenéjével adják elő, amely a vége
felé már kvintettben hangzik fel,
előbb a színpadon, majd a színház
különböző pontjain énekelnek egyszerre.
Brecht 1939-ben a
közelgő háborúra figyelmeztetett, nem lehet, hogy a
mostani rendezés is valahol
ezt teszi?
2012. december 27.
Földesdy Gabriella
