Hamlet – nekem Arany János,
Gábor Miklós máig fülembe csengő
hangsúlyaival. Volt eddig. Hiszen változnak az idők.
Új időkben új Hamlet kell!
– de nem alapjaiban új.
Ez valósul meg ma a Nemzetiben. Tele
fiatalokkal. Színpadon
és nézőtéren egyaránt.
Előbb a
nézőtéren. Még előbb a „Szezám
kapuja” – a színpadra
vezető ajtók – előtt. Amik
aztán végre feltárulnak, hogy alaposan
szemügyre vehessük – a színpadról a
nézőteret. Fekete fóliába csomagoltan,
beleértve a csillárt is, a falakról is
kétoldalt gyűrötten lelógóan. Itt-ott
azért kilátszanak az ülések, és
feltűnő
velünk szemben a függöny sárgasága, ami a
páholyt takarja. Később a játéktér
része lesz ez is.
De
még várunk. Szemléljük a rémisztőnek
tűnő nézőteret, a
mostani színpadot. Üres, óriási és
sivár. Hirtelen mégis emberivé változik:
nem
az előadás „tartozéka” az igazgató
megjelenése. Aki egyben a rendező
is.
Csoportot várunk még, éppen rohannak a
színház felé. Ráadásul Szabó Kimmel
Tamás (Hamlet) lesérült ugyan, de
vállalja a játékot,
„bicebócán”. Nagyon
emberi mindez, mondom. A „Nemzeti”-ben!
Aztán
elkezdődik. Máris benne vagyunk a közepében. A
nézők
lett a „nép”, akinek bejelenti a Király (Makranczi Zalán) a
történteket.
Mikrofonba, karórával. Később lesz mobiltelefon
is. Semmi nem utal királyi
voltára – hacsak nem hanghordozása,
magatartása, elegáns (mai) öltönye. Egy
királyi udvarban nem is lehet más. A
Királyné is fekete kosztümben, fehér
blúzzal úgy általában. Kivéve a
hálószobai jelenetet.
(Ez a „bevonósdi” is
megismétlődik meg egyszer-kétszer. Túl
sokszor nem, de mégis érezhetjük: részei
vagyunk az előadásnak.)
Tehát
közelebb hozták a mához, amit természetesnek
vehetünk
már. A fordítás is ezt szolgálja, Nádasdy Ádám
munkája. A régies stílus eltűnt,
de mégsem túl modern. Arany János ismert veretes
sorainak hűlt helye – bár
itt-ott felhangzanak azért hasonlók –, a darab
egésze azonban így érthetőbb.
(Cserzővarga helyett – bőripari munkás…) A
lényeg maradt. A széksorok között, a
páholyban, a mostani nézőtér sorai közt, a
hátunk mögött, a magasban (a
zsinórpadláson) és oldalt -- talán csak a
csilláron nem. És persze a mostani
„átmeneti” színpadon, ami
jócskán emeletes, középső szinttel és
jócskán
fölmagasodó, fémrudakból tákolt
„toronnyal”. (Díszlet: Menczel Róbert.) Hol
megvilágítva még az első sorokat is – hiszen
egy-egy jelenet szó szerint
közvetlenül az első sor előtt játszódik
(egészen, mintha kamaradarab lenne –
miközben persze nem az) –, hol teljes
sötétségben. Így, teljes
sötétségben
halljuk Hamlet első szavait, rövid monológját.
Az
előadás alaphangja nemcsak nagyon emberi, hanem szinte –
mulatságos. Végig, csaknem folyamatosan,
ahol erre csak pici mód nyílik.
Még a halálról szólva is.
Nemcsak a sírásók részéről –
Hamlet is így viszonyul hozzá.
Alföldi Shakespeare-t rendezett.
„Alföldiül.” Benne
van minden, ami fontos a darab szempontjából, megtoldva
még azzal is, ami a
rendezőnek fontos. Például a színházak
állapota. A Király viszonyulása egy
fiatal lányhoz, aki megtetszik neki – teheti, ő a
Király. Ráadásul Ophelia
(Radnay Csilla)
Hamletet szereti, akit a Király egyre inkább gyűlöl
– hát miért
ne tenné, amit tesz? Még a lány is szinte
természetesnek tartja? – ám ez csak
piciny epizód az egészben. Ophelia rövid, piros
ruhájában a fekete nagy mackóval,
amit Hamlettől kapott… (Megjegyzendő, mindez éppen
Polonius halálával
párhuzamosan történik fenn, a magasban –
hangtalanul.) A lány megőrülése
„magyaros”: magyar népdalokat énekel, igen
kifejezően. (Aki szereti és értékeli
a magyar népdalt, annak ez jó. Így nekem is.)
De hogy még mi „Alföldi”
a rendezésben, azt nehéz
mozzanatonként megmondani. Vonalaiban sem könnyű. Horatio (Mátyássy Bence)
halványabb játéka is talán idetartozik.
Rosencrantz (Marton Róbert)
és
Guildenstern (Hevér
Gábor) inkább előtérbe kerülnek.
Polonius ragyogó (Rába
Roland) – a tetejébe „feléled”
az alacsony (!) Fortinbras (László
Attila)
„bevonulásakor”, ott sürgölődik már
az ő árnyékában.
És a Színész. (László Zsolt
játssza, aki egyben a Szellemet
is.) Amit mond, és ahogy mondja. A Színház
leromlott állapotáról. A „gyerekhad”
siker-tarolásáról a
színházművészetben (médiában?).
Együvé tartozásukról a
Színésznővel (Nagy Mari).
Ellentmondásos Laertes (Szatory Dávid).
Világfiként tér haza
Párizsból (öltözéke is eltérő a
színes pulóverrel és franciásan viselt
sáljával). Húga halálakor mutatott
elesettsége szempillantás alatt változik meg
a vívójelenthez, ami elég nehezen hihető. Nem
igazán ellenfele Hamletnek a
víváskor sem – kezében a halálos
méreggel szennyezett karddal. De mindez beleillik
a halált könnyen vevő „koncepcióba”,
minden lehetséges geget felhasználóan.
Egy kis történelem is átvonul
az előadáson máskor is: a
sírásók hol egy kopott vörös
zászlót, hol egy sárga csillagos csíkos
rabruhát,
hol egy megkopott, középen lyukas magyar
zászlót kotornak elő (Hollósi
Frigyes,
Znamenák István). Talán mégsem
Dániában vagyunk…
A
Király. Az ő szerepe egyértelmű. Gyilkos, és nem
bánja
meg, hogy gyilkolt. Nem is lehet más útja: félre
kell tennie Hamletet, bármi
áron. Ez, mint tudjuk, nagyon is sikerül neki: a hőn
szeretett Királyné (Söptei
Andrea), Laertes és saját halála
árán is. Oda sem néz, amikor a
Királyné
meghal. Úgy is részeg volt már (!). A
Király halála egyébként nem teljesen
világos, óriási fegyverropogások
hallatszanak csupán a távolból (nem csak ez
egyszer).
Kissé
halvány tehát a Királyné itt is.
Él-hal a fiáért – ezt
a Király mondja őróla. Aggódik: a páholy
korlátja mellett fel-alá „rohangál”,
amíg a Király „tárgyal” elöl,
ám ahányszor a Király rápillant,
megmerevedik.
Sokkal többet nem tehet. Fiával kicsit furcsa a
beszélgetése: nem tudjuk, miért
szeretett bele – ha beleszeretett – férje
gyilkosába. De ezt (is)
Shakespeare-en kellene számonkérni. Halála sem
esemény az udvarban, férje
számára különösen nem.
És maga Hamlet. Lázad, de nem
tudható, mi ellen is lázadhat
igazán. Hatalma nincs, szövetségese nincs,
tapasztalata nincs. Erkölcse van,
félelmei, határozatlanságai. És
szellemessége. Szuggesztív lénye, kifejező
mozgása – ő van egyedül kosztümben (jelmez: Nagy Fruzsina) és csak a
vívójelenetben, amit tréfára vesz, a
halállal játszva. (Többször megmássza a
tornyot, a széksorokkal telített színpadot pedig
számtalanszor – ezen az estén
éppen „bicebócán”.). Így nem
tud élni, de tenni sem tud igazán semmit. Kivéve
Guildensternék halálba küldését. Az
ilyesmi már megy neki is. Polonius halála
még megviseli – kicsit. Igaz, a királyra
számított. Ophelia halála, mint
ismeretes, jobban érinti.
„To be or not to
be” – álmából felverve is tudja
mindenki.
Magasan, fekete leplen nagy fehér betűkkel – Hamlet
írja fel még elég az
elején, fejjel lefelé kilógva,
festékszóróval – hogy aztán
akár megvilágítva,
akár árnyékban, de mindig ott lógjon
szemünk előtt. Hamlet új hangsúlyai pedig?
– a mai köznyelvből vett, de mindenféle
nyegleségen még innen valók.
Különösen
kérdéseinek hanglejtése sétált be a
mai utcáról.
Hogyan lehet játszani széksorok
között? Érdekesen. Ez a
játék hol zavaró, hol kifejező – olykor
leülnek a színészek velünk szemben, a
székekre, és beszélnek – hozzánk.
Vagy hosszú utat járhatnak be, többször is
végigfutva a széksorok között. De lehet
sírbolt is a széksorok közti „űr”. Vagy
nézhetem kordonoknak akár. Ahol meg zavaró –
azt gondolom, nem véletlenül
zavaró. A lázadás momentuma lehet ez is.
Felénk, a nézők, a társadalom felé –
például a Színház
állapotáról.
Egészében
véve – hangeffektusokkal, vagy akár azok
nélkül is
– hatásos, nem egykönnyen felejthető előadás.
Beleeszi magát az ember bőre alá,
a sejtjeibe. Ott is marad.
Györgypál
Katalin
