Nem Shakespeare királydrámájáról, hanem Dürrenmatt parabolájáról van szó. A nagybetűs elvek, hitek, vallás, karizmatikus uralkodók helyett pitiáner figurák, titkos háttéralkuk, értelmetlen háborúk zajlottak a középkorban is, meg persze ma is.
Ha saját magunkon akarunk mulatni, jól jön egy Dürrenmatt gúnyirat. Jelen rendezés a 2010/2011-es évad versenyében két díjat is nyert: a „legjobb rendezés", valamint a „legjobb jelmez" díját nyerte el a színikritikusok által. Ezúton is gratulálunk Bagossy László rendezőnek és Ignjatovic Krisztina jelmeztervezőnek.
A két díj odaítélése nem véletlen. A színház világszerte a rendezői korszakát éli, ami hol remek előadásokat, hol kiábrándító torzszüleményeket hoz létre, ezért mindig kis fenntartással nézünk elébe egy-egy ismert mű színrehozatalának.
Ezúttal kellemes meglepetésként éri az Örkény Színház nézőjét, beül a nézőtérre, s a pergő játék két órára odaszögezi a székéhez. Az eredetileg öt felvonásos darabot egyvégtében játssza a színház, szünet nélkül, parádésan, lehengerlően.
A János király Shakespeare első királydrámája volt, annak rendje és módja szerint, a Plantagenet-ház történeteiből csemegézve, sok-sok gyilkossággal tarkítva, ahogy kell. Dürrenmatt már jelentős író volt, mikor elővette és profanizálta. Remek alkalom volt bemutatni rajta, milyen gennyes, illúziótlan és gusztustalan az ún. „nagypolitika", amit ráadásul meg is ideologizálnak, holott csak napi önös érdekek, irigység, perverz hajlamok, önzés, kéjvágy, butaság irányítják.
A 13. század elején Anglia és Franciaország állandóan háborúztak, de házasodtak is egymással, a rokoni kapcsolatok révén osztozkodtak a két trónon, aki útban volt, eltették láb alól, és még hol volt a százéves háború? Plantagenet János ennek a harcnak egy jelentéktelen figurája volt, ha meg nem alkotja a Magna Cartát, a nevét sem emlegetik soha. A Carta csak azért érdekes, mert kiderül, hogy nem a külső ellenség az igazi probléma, hanem a belső, a főurak azonnal megdöntik a király uralmát, ha saját vagyonukat veszélyeztetve érzik. János a „satuban" a néphez fordul, ők talán megmentik a királyt a főuraktól, ha kedvez nekik. Na, itt van egy erős áthallás a mai politikával kapcsolatosan, kissé erős, de még elmegy. A gesztussal János király már nem megy semmire, mert ellenségei megmérgezik, s csecsemő gyermeke uralkodik tovább helyette azzal a gyámmal, aki Jánost megmérgezte.
Dürrenmatt vígjátéki figurákat teremtett a történelmi személyekből, hogy gyarlóságaikkal mulattassa a nagyérdeműt. A királyok, tanácsadóik, feleségek, szeretők, a hadvezérek, csatlósok és más alattvalók nagyon maiak és nagyon emberi gyengeségeikkel mutatkoznak. Legemberibb a Fattyúnak nevezett Plantagenet, aki egyenesen Oroszlánszívű Richárd törvénytelen gyermeke. Ő mozgatja Jánost a háttérből, de köszönet nem jár érte, sőt ő maga boldogtalan életet él, mert lemond Blankáról, akit szeret, és aki szereti, mert a politika így kívánja.
Bagossy László remekül használja ki a pici színpadot, egy hármas függönyrendszert mozgat, ezzel váltogatja a színeket, pompásan olvaszt össze figurákat azonos szereppé, rendezése növeli az írott színdarab szatirikus, sőt cinikus voltát. Ignjatovic Kristina jelmezei tökéletesen illeszkednek a rendezéshez, nem véletlen, hogy pont ők ketten kapták a díjakat.
A színészek sem maradnak el a rendezői teljesítménytől. A legstrapásabb szerep Máthé Zsoltnak jutott, aki Pembroke és Chatillon szerepét játszotta egyszerre. Őt követi Polgár Csaba Fattyúja, aztán a két király (Debreczeny Csaba és Gálffi László), mindketten kihozva a maximumot a figurából. Kisebb szereplehetőség jut a nőknek, de azt jól oldják meg. Takács Nóra Diána három alakot is formál, szövege viszont alig van, a púpos Izabella szerepében emlékezetes. Pogány Judit és Für Anikó remek anyós-meny perpatvart adnak elő, Szandtner Anna a végzetes boldogtalan hercegnőt. Mácsai Pál és Csuja Imre a két legkomikusabb mellékszereplő alakítója (bíboros érsek, Lipót herceg), jól szórakozunk rajtuk, ahogy az egész előadáson.
Földesdy Gabriella
Megjelent: Kláris, 2012/2.
