Bruscon – nárcisztikus. Jóval nárcisztikuabb, mint amennyire valószínűleg tehetséges. Aki eljátssza (a Pesti Színházban most Kern András), nyilvánvalóan éppen az ellenkezője. Másfél órán át – picike szünetekkel – gyakorlatilag monológot mondani fizikailag is nagyon nehéz feladat. Számomra szinte másodlagos, hogy Bruscon speciel éppen színész, „állami színész", ráadásul saját darabját akarja ki tudja, hányadszor előadni egy 288 lelkes „törpetelepülésen", ahol főként sertéshizlaldák vannak, ennek megfelelően bűz és röfögés (utóbbit még halljuk is). Szinte harmadlagos, hol játszódik és mikor a darab (a poros Utzbachban, amint ez számtalanszor elhangzik) – évekkel Hitler halála után, ez az, ami nyilvánvaló.
„ Thomas Bernhard darabja születésének idején forradalmi hatású volt az európai színházi életben" – olvashatjuk egy ismertetésben. Ezt nem vitatom, bizonyára. Sok szó esik Bruscon-módon a művészetről, színházról, hitről – nagyon nárcisztikusan. Ez kizárja, hogy valóban társadalomrajzot láthassunk … Esetleg a vendéglős részéről, aki az elején talán még érdeklődéssel is hallgatja a „híres" színész monológját.
Az egyetlen nagy monológ hallgatósága a nézőkön kívül a bamba vendéglős (Borbiczki Ferenc) és Bruscon családja: folyton-köhögő felesége, akinek megnyilvánulása egyetlen nagy-nagy nevetése (Kútvölgyi Erzsébet), aki nem is lehet társa Brusconnak, ezt kizárja férje nárcisztikus zsarnoksága, és gyermekei: Sarah (Járó Zsuzsa), aki persze szintén „dilettáns", de jól tud masszírozni és fia, a begipszelt karú Ferruccio (Karácsonyi Zoltán), aki a „műszaki feladatokat" intézi. Aztán szinte statiszta még Igó Éva (!), vendéglősné. Sőt még lánya is van, aki bejön söpörni – felverni a port … Szinte természetes, hogy minden szék összetörik, a függöny leszakad, a mennyezetről hullik a vakolat … de ezek csak felszínes „történések".
Bruscon múltjáról keveset tudunk meg – máshol, korábban, itt meg ott persze jobb, szebb, másabb volt, mint pont itt. Nem tudjuk, miért van itt, nem tudjuk, hogyan élnek egyébként. Egy nárcisztikus jellemet azonban kristálytisztán látunk: mindig más a hibás, ő tökéletes, mindent tud, zsarnok a végtelenségig, módszeresen lerombolja környezetében mindenki önbizalmát – nem riadva vissza még a fizikai erőszaktól sem például lányával szemben – aztán persze éppen ezt (is) kéri számon rajtuk. Egyik hangsúlyos mondata feltűnően igaz lehet: az emberek a hazugságot leginkább a színpadon szeretik. Inkább azonban saját magát „fényezi", természetesen. Ha olykor fel is merül benne némi kétely, gyorsan elhessegeti …
Kern ráadásul mindezt némi (ön)iróniával teszi.
Így aztán nem is végződhetne másként a darab, mint hogy itt, Utzbachban, végül elmarad az amúgy állítólag világhírű előadás, a már összegyűlt nézők (akiket persze szintén nem látunk) elrohannak valahova tüzet oltani. Bruscon még ezt is egykedvűen veszi tudomásul, mi meg nehezen hisszük el, hogy lényegében vége az előadásnak az igazi színpadon is …
Valamiért azonban családja kitart Bruscon mellett. Nem biztos, hogy értik is, amiket mond; de hinni akarnak neki. Nyilvánvalóan valamiféle varázsa van, mint – általában egy darabig – minden nárcisztikusnak. Neki azonban már öregedő színészként is, annyi év után is. Ha igaz. Vagy a félelem már a mozgatóerő?
Mindez egy lepusztult vendéglőben, amelyet évtizedek óta nem festettek ki (díszlet: Csanádi Judit), többféle jelmezben – mert hiszen az elő nem adott darabra készülve is beöltöznek a színészek, előtte pedig többször is hol ez, hol az felpróbál egy-egy – kitűnő – maszkot, sőt, a falon lógatva láthatjuk pl. Hitler öltözékét és maszkját is (Opra Szabó Zsófia).
A darabot Győrffy Miklós fordításában láthatjuk, rendezte: Csizmadia Tibor.
Györgypál Katalin
