A színlap nemes egyszerűséggel
„színműként" aposztrofálja Thomas
Bernhard darabját, pedig tulajdonképpen
monológ lenne a helyes megjelölés, mondjuk
„monológ némi asszisztenciával", mert az
állandóan jelenlévő és
állandóan beszélő főszereplőn kívül a
többi szereplő tesz-vesz a színpadon, de valódi
szerepük nincs, amit cselekszenek, az is a főhőst, Bruscont
minősíti.
Bernhard osztrák író híres
„színházcsinálója"
keletkezésének idején (1984) úgy tűnt sokak
számára, hogy a náci érzelmű osztrák
közönségről szól, a háború
után ezeknek (=az osztrákoknak) nem kell az igazi
művészet. (Ősbemutató: Salzburg, 1985.) Ez az üzenet
már keletkezésekor sem volt időszerű,
valójában másról szól a
színdarab.
Bruscon három családtagjával járja az
ország eldugott falvait, a kocsmák
színháztermeiben mutatja be a
„Történelem kereke" c.
komédiáját, amit remekműnek tart, Shakespeare,
Moliere után ő következik a sorban, és egyben minden
idők legnagyobb színészének is képzeli
magát. A cselekmény Utzbachban játszódik
(280 lelket számláló falu), aminek
lepusztultságát, disznóbűzét,
penészfoltos vendéglőjét és felvert
porát nehezen viseli Bruscon. De neheztel tehetségtelen
gyerekeire, unalmas feleségére, aki
állandóan beteg, pedig ők némán tűrik
sorsukat, amit apjuk kényszerít rájuk.
Bármennyire is meg akar felelni mindenki a
követelményeinek, ez lehetetlen, mert Bruscon
percenként váltogatja parancsait, amiért előbb
leszidta, később megdicséri áldozatát. A
színész hatalmas öntudattal bír, hite
saját fontosságában megingathatatlan,
megköveteli a fogadóstól, a személyzettől
éppúgy, mint családtagjaitól a
feltétlen engedelmességet. Derűs epizódjai az
eseményeknek, ahogy kiköveteli a vendéglőstől a
forró metélttésztaleves
felszervírozását, vagy épp a
lábát masszíroztatja lányával,
felsöpörteti a fogadót, új széket
kér a kilukasztott helyébe.
Mi tagadás, hősünk nem egy szeretni való ember!
Minden, amihez köze van, devalválódik, sorvad,
pusztul. Ahogy saját
„világkomédiájáról"
beszél, pusztán elmélete
zavarosságáról tanúskodik, egy torz,
mellesleg diktátor személyiségről, aki
rettegésben tartja környezetét, magatartása
durva és kíméletlen, csak elutasítani
vagyunk képesek. Szinte fellélegzünk, amikor a
komédia megkezdésének pillanatában tűz
keletkezik a fogadó nézőterén, és a
közönség pánikszerűen elhagyja a
helyiséget (mindez csak hangeffektusként van jelen, nem
látható). Az előadás – mármint a
darabbeli – szerencsére elmarad.
Csizmadia Tibor rendezése erőteljesen hangsúlyozza
az utzbachi fogadó sivár, lepusztult voltát, a
fogadós házaspár
értetlenségét a „művészettel"
kapcsolatban, és a két színész gyerek
– Ferruccio és Sarah – megfélemlített,
kiszolgáltatott helyzetét, amit apjuk teremtett
számukra: rettegnek tőle, de kiút nincs ebből a
létből. De bármennyire sivár is a környezet
és műveletlenek a falusiak, ez nem menti fel Bruscon embertelen
módszereit, gőgösségét, diktátori
hajlamait, amivel megkeseríti még legközvetlenebb
családtagjait is.
Az előadás Kern András egyszemélyi
játékára épül, aki jól
teljesít. Kellően ellenszenvesre veszi a
színházcsináló figuráját.
Benne van az életuntság, egyúttal a
kiábrándulás, a világ abszurditása,
önmaga elviselésének nehézsége.
Fiát Karácsonyi Zoltán játssza
begipszelt karral (a gipsz a jelmez része), időnként
tornamutatványokat produkál (képek levétele
a falakról), játéka ügyes, ahogy a
húgát játszó Járó
Zsuzsáé is. A fogadós házaspárt Borbiczki
Ferenc és Igó Éva alakítja,
szerepük minimális, a feleséget játszó
Kútvölgyi Erzsébetnek szövege sincs,
csak kétszer bejön, és egyszer hatalmasat
hahotázik. A sivárságot jól
érzékeltető díszlet Csanádi Judit,
a jelmez Opra Szabó Zsófia munkája.
Fordította: Győrffy Miklós.
Földesdy Gabriella
Megjelent: Kláris, 12/4.
szám
