Ibsen Nórájának bemutatásakor (1879) nagy volt a felháborodás: egy asszony nem hagyhatta el a gyermekeit (a férjét se, mert megvetés járt érte). Még a renitens svéd drámaíró, Strindberg is azt javallotta, hogy Ibsen írjon egy új drámát, amiben Nóra visszamegy a férjéhez. Ibsen persze nem írt egy ilyen „visszamenős" drámát.
Elfriede Jelinek, osztrák Nobel-díjas (2004) írónő azonban megírta 1977-ben, nem úgy, ahogy ezt Strindberg annak idején képzelte, de mégis, itt van a folytatás!
Nóra egy készen kapott nőalak, Ibsen sok-sok évvel megelőzte korát, amikor főhősének merész lépésével – elhagyja férjét és gyerekeit, hogy maga is felnőjön, önálló személyiséggé váljon, mert eddig nem ismerte sem férjét, sem önmagát – fejezte be színművét. Jelen darab írója azonban még merészebb, amikor folytatja Nórát, hisz elviszi őt az üzleti életbe, felruházza szexuális szabadsággal, beleveti őt a prostituált szakmába, de az asszony sehol sem érzi magát igazán szabadnak.
A színdarabírás dramaturgiája szinte megköveteli, hogy ismét találkozzon volt férjével. Amikor prostiként a férfi kívánságára megkorbácsolja Torvaldot, szinte minden nő nevében áll bosszút a kéjsóvár, az élvezetekért mindenre képes férfiakon.
Eközben Torvald Helmer is keresi boldogulását, de ő sem találja meg más nőknél, még akkor sem, ha kényeztetik. Lindéné gondoskodását utálattal utasítja el, az asszonyt egyenesen átpasszolja barátjának, Krogstadnak. Üzletileg pedig tönkremegy. Így azon se csodálkozhatunk, hogy Nóra megcsömörlik az újabb és újabb szexuális szolgáltatások közepette, végül visszatér férjéhez, egy jól ismert kispolgári életformát választva, amely ugyan unalmas, bornírt, többszörösen lejáratott társadalmi közeg, de felettébb biztonságos. A megoldás persze ironikus.
Szó sincs arról, hogy Jelinek arról írt volna drámát, hogy Nórának vissza kell térni a férjéhez, mert ez a tisztességes (=becsületes, kötelező stb.), csupán arról, hogy máig nincs jobb megoldás, meg arról is, hogy a kapitalista nagytőke (és velejárói) hazug életstílusra, érzelmi nihilizmusra, kaméleon létformára kényszerítik a benne élőket.
Zsótér Sándor rendezése a tőle megszokott módon rendhagyó. Nórát nagyvilági, mindenre képes, frivol szexbombaként állítja elénk. A vele kapcsolatban lévő figurákat pedig kisstílű bábfigurákként érzékeljük mindvégig. A rendezés központjában már nemcsak a női emancipáció, hanem a szexuális szabadosság (=mindent szabad, ha nem erőszak, transzvesztita titkárnő) magától értetődése áll. Ennek a gondolatnak rendelődik alá Ambrus Mária díszlete, amely könnyen mozgatható hatalmas stúdió falakból építkezik, s változik otthonná, kuplerájjá, személyzeti irodává. A rendezés a darab játékidejét a 20. század első felére tette, a jelmezek (Benedek Mari) kicsit későbbiek, Nóra méregzöld szűk ruhája, a boák, a „tarantellát" (lájtos balettet) táncoló lányok kombinéi, de a férfiak öltönyei az 1950-es, 60-as éveket idézi, Ladányi Andrea koreográfiája ugyancsak. Eredeti megoldás a szadista korbácsolás imitációja.
Kerekes Éva Nórája jó választás volt, alakítása impozáns. Kevésbé meggyőző Debreczeny Csaba mosolygós Torvaldja, vagy Vajda Milán piknikus konzulja. Említésre méltó Kerekes Viktória Lindéné szerepében, a többieknek pici epizódszerep jutott, amelyben nehéz kibontakozni.
Elfriede Jelinek színművétől nem frivol szexualitása távolít el bennünket, hanem a mind jobban eluralkodó unalom. Más bajunkat félretesszük, ettől szenvedünk.
Földesdy Gabriella
