Ahogy Malvinka néni mesélte, a Vitorla
utcában a 24-es szám alatt lakott és
vállalt javítást az órás, a
lakóház egyik szobájában, ahol
függönnyel elválasztva a konyha is helyet kapott. A
függöny rózsás volt, kicsit kopott-foszlott, de
a célnak megfelelt. Mögötte sparhelt, rozoga asztalka
két székkel, egy hokedli, rajta bádoglavór,
meg a falon két kicsit ingatag polc a
legszükségesebb edényeknek. A másik
szobában biztos csak egy ágy volt, bár az
öreg mestert mindig csak a széken ülve, a kis asztal
mögött látták, akik elmentek az ablak előtt.
Vastag szemüvege mögött bagolyszerűen pislogott Lajos
mester, a lámpa egészen csak a sok kis
alkatrésszel teli lapot világította meg, a
helyiség többi része homályba veszett. Keze
ügyében egy hatalmas nagyító. A falon
órák csengtek-bongtak, a gyerekek kedvence persze a
hatalmas faragott álló volt. Nem mintha a szőlőlevelek
között megbújó kis szemeket, vagy az
élethű almákat, körtéket
csodálták volna. Azoknak csak egy pillantás
jutott, aztán azt várták kiszáradt
szájjal, áhítatos képpel, hogy kiugorjon a
tarkára festett madár, és elkakukkolja,
hány az óra. Az öreg utálta, ha gyerekkel
jött be valaki, és meredten nézte, nehogy valamihez
is hozzáérjenek a piszkos kis ujjacskák. Az ablak
előtti hely, az más volt. Ott ácsoroghattak, sőt, amikor
a madárnak éppen esedékes volt, hogy kidugja
fejecskéjét a barna zárt ajtó
mögül, az öreg merev derékkal felállt,
és szélesre tárta a piszkos ablakszemeket.
Így teljes pompájában
láthatóvá vált a hámló
vakolatú félszoba, a sok össze-vissza
járó időmérő szerkezet és a zöldre
mázolt üveges szekrényben az egymás
hegyén-hátán heverő kar- és zsebóra.
Meg a főhelyen álló kakukkos csoda, minden gyermek
álma-vágya, bár szakértő szemnek kicsit
furán hatott a barokk túldíszített
alapzaton a vidám kis festett erdei
építmény, a benne megbúvó
madárral.
Egyszer még a megyei lap is írt az öregről,
hogy már több mint 50 éve javítgat, és
nem nyugszik addig, amíg ketyegésre nem bír
akármilyen régi vagy bonyolult szerkezeteket. Amikor ezt
a tőszomszéd olvasta, bólogatott, és helyeslően
biccentett, hogy na végre, igazat is írnak ezek a huncut
újságírók.
Aztán megváltozott a világ, felgyorsult,
ahogy mondani szokták. Igaz, egy nap csak 24
órából állt, mint régen, és
60 perccel kellett szorozni, hogy kiderüljön, hányszor
araszol végig a mutató, de valahogy mégis
megváltozott minden. Az öreg Mócik szerint, aki
suszterként ócska cipők között
töltötte az életét, minden a
tévével kezdődött. Ezen aztán elvitatkoztak a
téren, egy festékét vesztett öreg padon
kucorogva. A dolgozó iparosok csak egy-egy szóra
álltak meg, munkába menet vagy jövet. Elkésni
soha nem késtek, mikor véget ért a munka, akkor
meg inkább egy fröccsre tértek be az utca
végén a háromlépcsősbe, aztán mentek
haza, vagy fusizni. Az asszonyok mindig siettek boltba, tejcsarnokba,
kútra, postára, vagy a gyerekért az
óvodába. Nem értek rá ilyen komolyabb
eszmecserére, meg nem is illett volna csak úgy
odatolakodni. Úgyhogy Lajos bá’, az
órás, meg Mócik, a volt suszter mellé
néha Vonyarci, a pék szállt be a vitába.
Idő volt, mint a tenger, egyikük sem dolgozott már,
kezük remegett, szemük megromlott, hátuk belehajlott a
több évtizedes munkába.
Először Mócik Alfrédot
kísérték ki a városka szélén
megbújó kis temetőbe, aztán elment a
zsemlecipóiról messze vidékeken híres
pék, majd lejárt az ideje az órásmesternek
is.
– Így van ez – bólogatott Balázs
bácsi, a harangozó –, ez az élet rendje.
Néhány év múlva eltűnt a tér, a
pad is elsuhant a messzi gyerekkorral együtt. Az utca régi
házait ledózerolták, helyükre egyforma
szürke emeleteseket húztak, alul garázsokkal. Az
ideköltözők már nem ismerték az
órást, nem ettek a pék tejszínes
húsvéti kalácsából, és
senkinek nem jutott volna eszébe az olcsó kínai
cipőt megjavíttatni, tán azt se tudták volna
megmondani, mit is csinál a suszter.
A fiatalok kezében ott az okostelefon, biciklizés
közben zenét hallgatnak, estefelé minden ház
ablakán a tévé, módosabb helyekről a
házi mozi fénye szűrődik ki az utcára.
A postások hivatalos leveleket, számlákat
dobálnak be a postaládákba, az üzenetek
sms-ben szelik át a léget, és szerelmi
vallomásokat csetelnek földrészeken keresztül.
A középkorúak és az idősebbek alig hogy
megtanulták a video-DVD-CD-lejátszók
használatát, már ki is mentek a divatból.
– Már akkor elavul minden, mikor lejön a
szalagról – mondta Malvin néni, aki
szépkorúsága ellenére, sőt éppen
azért, mindenre és mindenkire emlékezett a
környékről.
– Szépkorú? Öreg vagyok én
már – nevetett –, de persze ez nem azt jelenti, hogy
meg is gárgyultam. Bár mostanában kaptam egy olyan
okostelót a legkisebb unokámtól, hogy még
mindig nem vagyok biztos egy-két dologban. – Majd hirtelen
komolyra váltott. – Az öreg órás
unokája hazajön, megvette az egyik volt garázst,
amiben kisbolt üzemelt. Na, ott fog nyitni valamit, a felirat
szerint mindenféle kütyüt fog javítani.
S mivel Malvin néninek mindig igaza van, ez pontosan
így történt.
Egy héttel ezelőtt nagy üvegablak került az
ajtó helyére, mögötte ott állt
szépen rendbehozva egy állóóra,
díszes faragványai élethűen körtét,
almát formáztak. S a legtetején a kis ajtón
kiugrott egy kicsike faragott madár, és odarikkantotta a
kirakat előtt állóknak:
– Kakukk!
♣ ♣
♣
