Camille Flammarion a 19.
században, a Francia Tudományos Akadémia jeles
tagja, kiváló csillagász és a szakmai
közéletben is szerepet vállaló tudós
könyve még 1894-ben jelent meg hazánkan.
A könyv első felében egy 25. századi
történetet mond el, amikor egy üstökös
veszélyezteti a Földet és az itt élő
embereket. Minden számítás azt mutatja, hogy az
üstökös nagysága, sebessége és
tömege következtében az ütközéskor
elpusztítja a Földet. Az emberiség rettegve
várja a megjelölt napot, amikor a
számítások szerint ez be fog következni, egy
bizonyos július 13-ról 14-re eső éjszaka. Az
embereken eluralkodik a félelem, a pánik hangulat, a
Marsról azonban pontosabb számítások
érkeznek, és azok alapján az utolsó
pillanatban kiderül, hogy csak a Föld egyik oldalával
ütközik az üstökös, és ott is csak
kisebb sérüléseket okoz majd – és
valóban ez történik. Mivel a szerző
csillagász, részletes ismertetőket olvashatunk az olyan,
a 19 századot megelőzően született világvége
várásokról, amikor azt hirdetik, hogy egy
üstökös fogja okozni a pusztulást.
Érdekes, hogy pontosabb számításokon
nyugvó hírek érkeznek a Marsról,
valószínűleg ott fejlettebb a technika, érdeklik
őket a világmindenségben zajló folyamatok,
és megfigyelik a Földet is. El is tudják
küldeni a számításaik eredményeit,
ráadásul olyan formában, hogy azt itt a
Földön tudják értelmezni. Tehát az első
üzenet a Marsról a 25. században érkezik, egy
vészterhes időben küldenek megnyugtató hírt,
nyilván fel tudják mérni ennek
fontosságát a Föld lakói
számára.
A 25. század társadalma már fejlettebb, mint
a 19. századé, ha a fejlettséget az
emberiség kényelmének szem előtt
tartásával mérjük. A jövőben a
házak tetején a légi járművek
számára leszálló pályák
lesznek, a mechanikus megterhelést igénylő
munkákat pedig betanított majmok végzik. A szerző
azt már érezte, hogy az embert meg kell
szabadítani a megterhelő munkától.
A könyv második része a tíz
millió év múlva létező világot
mutatja be. Nem egy megállapodott jó vagy rossz
társadalomról számol be, hanem egy lassan
változó világról, amely
megállíthatatlanul halad egy irányba. Az
embereknek már nem kell dolgozniuk, szép lassan
megszabadulnak a problémák megoldásának
kényszerétől, mert minden úgy
történik, hogy egyre kényelmesebb legyen a
számukra. Nem fogyasztanak állati eredetű
ételeket, szükségleteiket leginkább műanyagot
felhasználva elégítik ki. Ebben a nagyon messzi
időben nem is kell felkelni reggelenként, mert egész nap
lehet nézni a telefonoscópot (!), ami a gombok
nyomogatására a világ minden
tájáról érdekességekkel
szolgál egy nagy képernyőn – roppant
szórakoztató módon. A földi lényeknek
ekkorra már összeköttetésük lesz a Mars
és a Vénusz lakóival, majd a Mars lakói,
akik még a 25. században magas szintű technikával
rendelkeztek, kihalnak. Ezután a Jupiterrel alakítanak ki
közlekedést. Az ilyen tapasztalatokkal rendelkező emberek
külsőre hasonlítanak a Föld mostani lakóira, de
értelmi tehetségük már egész
más, mint a miénk, mivel a feladataik is mások.
Fokozatosan elveszítik azt az erőt, értelmet és
erkölcsöt, ami nélkülözhetetlen a
Világban való éléshez. Velük
együtt negatív változások lassú
folyamata játszódik le a természetben is, a
természeti környezet lehetőségei már
negatív hatással vannak, de nincsenek nagy, hirtelen
változások. Az emberiség lassan csúszik
bele a megsemmisülésbe. Megnyugtat azonban a szerző, hogy
ez természetes, mert ami egyszer létrejött, az el is
pusztul, ami igaz az egész világmindenségre is;
majd alakulnak új világok és lesz másik
emberiség.
(Camille Flammarion: A világ
vége. K.: Légrády Testvérek, Budapest,
1894, 387. p.)