Ülök a széken, ölemben a
dédunokám, és zongorázunk. Én 77
éves vagyok, ő hét hónapos.
Kérdezhetnétek, mi a közös bennünk? Egy
öregasszony és egy csecsemő? Talán épp annyi,
amit Maugli mondott a Dzsungel könyvében: „Egy
vérből valók vagyunk, te meg én.”
Egyébként csak egy zongora…
Nekem egy kezem szabad, mert a másikkal tartom az
ölemben. Ő mind a két kezét ráteszi maga
előtt a billentyűkre, így csak az alsó és felső
regiszterben tudok dallamot kipötyögtetni. Olyan aprók
az ujjai, hogy egy keze mindössze másfél billentyűt
takar le. Az anyja – legnagyobb unokám – ez alatt a
konyhában gyorsan bekap egy kis levest, esetleg még futja
az időből a mellékhelységre is. Hét hónapja
csak percei vannak önmagára, és alapvető emberi
szükségleteire. Mert most minden a fiáé:
ideje, ereje, gondolata, fantáziája,
ébrenléte, csak lopni mer magának egy-két
órát még az alvásra is.
Kikiáltok hozzá: – Mit szoktál neki
énekelni? – A Vukot!
– jön teli szájjal a válasz. Remek! Kedvencem
ez a rajzfilm, akárcsak gyerekeimnek, unokáimnak volt.
Most már a dédunokámnak is… Belekezdek a
dallamba, és énekelek hozzá. A kicsi dermedten
nézi az ujjaimat, mintha valami csodát látna. Az
első strófa után leállok és biztatom: te is
üsd le a billentyűket! Mintha értené,
óvatosan odébb csúsztatja ugyan a kezét, de
áhítatos csendben marad. Bűvöli a kezemet, hogy
folytassam a számára még sosem
látott-hallott csodát: a zongora hangjait.
Ülünk a nyiszorgó, rozzant zongoraszéken,
és „zongorázunk”. Talán a zene
tárolja legjobban az emlékeket. Az ő ükapja
drótozta össze a 100 évnél is öregebb
széket, hogy én, még kislányként
biztonságosan üljek rajta. „Fürge
rókalábak, surranó kis
árnyak…” – énekelem, és szinte
érzem ölemben tartott, apró testének
szívdobogását, hogy még, még! Ne
hagyd abba! Mintha máris csodát és
szépséget keresne hét hónapja tartó
életében, s most egy homokszemnyit meg is talált
belőle a boldogsághoz.
„Jön, lát, győz Vuk…” – jutok
el a zenélésben a dal célegyeneséhez, s
közben figyelem a kezét. Meg sem rezdül. A
szemét nem látom, mert háttal ül. Lehet, hogy
annak tükrében most spektrumára bomlik a
fény, szivárvány ível át belőle a
billentyűkig, és apró, meleg teste adja hozzá a
vágy energiáját. Áhítattal,
mozdulatlanul néz lefelé, a fekete-fehér
billentyű-fogakra, mozgó kezemre, feje fölött a
hangommal. A zene is nyelv, amely azt mondja ki, amit a tudat
még nem vett birtokba. Képes a szívet
közvetlenül eltalálni, nem kell magyarázat
hozzá.
„Felragyog az ég is, felkiáltok én is,
hipp-hopp, jön Vuk” – és vége a dalnak.
A beállott csendben mindketten feszülten várunk
egymás reakciójára. Ő csecsemő-szokás
szerint rúg egyet a lábával, ami
megelégedést és
ismétlés-várást jelent: még,
még! Ne hagyd abba! Nem csap rá a
klaviatúrára, nem kezd visítani, inkább
némán bűvöli a kezemet, hogy folytassam a
csodát. Én pedig hagyom átrobogni az
emlékeket kettőnk egymáshoz szorított
vérkeringésében: apám megdrótozott
zongoraszékét, régi gyerek-etűdök hangjait, a
hajdani kislány skálázását, aki most
77 éves, ölében tartja 7 hónapos
dédunokáját, és a Vukot énekli.
Lehet, hogy ez a semmiségek mindensége?
♣ ♣
♣
