Rég elfelejtett fényképeket rendezgettem a
minap, amelyek egy cipősdoboz nagyságú
faládikában az egyik szekrény rejtett
zugából kerültek elő. Már teljesen kiment a
fejemből a létezésük. Egymás
hegyén-hátán, összetapadva hevert benne
több száz régi színes, fekete-fehér,
részben megsárgult és töredezett
szélű, különféle méretű és
témájú kép. A kifakult, életlen
és érdektelen fotókat akartam
elkülöníteni és kidobni, a jókat,
szép emlékeket megtartani és albumban
rendszerezni.
Már a szortírozás vége felé
tartottam, amikor egy kopottas 9 x 12-es méretű
fekete-fehér kép hívta fel magára a
figyelmemet. Rajta a cigarettázó Sinka
Istvánról egy pillanatfelvétel. A kép
felületét láthatóan és
tapinthatóan valamiféle átnyomódott
kézírás betűi tették érdessé.
Ejnye, mondom magamban, fordítsuk csak meg! A
várakozással ellentétben a hátoldal nem
fehér volt, hanem egy másik fénykép tapadt
hozzá. Ezen pedig Németh László fiatalkori
portréja nézett volna rám, ha az
írót a fotós éppen nem egy könyv
dedikálása közben kapta volna lencsevégre. Az
író világos öltönyben, sötét
nyakkendőben. És ennek a képnek a felülete is
kitapinthatóan érdes volt!
Ekkor kezdett már derengeni, hogy egyszer régen
úgy kaptam ezeket a képeket. Azt hittem,
elkallódtak. Óvatosan szétválasztottam
őket, és ekkor előtűnt egyik régi kedves tanár
kollégám kézírása, aki 1981-ben,
amikor nyugdíjba ment, ajándékozta nekem ezeket a
felvételeket. Ő ugyanis 1943-ban, frissen végzett
tanárként jelen volt a népi írók
szárszói találkozóján.
Köztük volt, beszélgetett velük, és
lefényképezte őket.
Ahogy elmélázva nézegettem és
forgattam a két képet, felidéződött bennem a
jelenet, ahogy előveszi a két fotót a
táskájából a tanári szobában,
kézbe veszi a golyóstollát, és nekiül
erőteljes, lendületes szép centis betűkkel
rávésni a hátoldalra: „Szeretettel K. L.
kartársamnak saját felvételemet.
Balatonszárszó, 1943. aug. hó. (Németh
László író) Ny. István, Bp. 1981.
március 19.”
A másik képen az inas-eres kezében
cigarettát tartó, távolba néző,
ráncolt homlokú Sinka István
panyókára vetett zakóban, kigombolt ingnyakkal,
széles bőrövvel a derekán. A másik kép
hátoldalán hasonló szöveg, Sinka
István nevével.
Megilletődötten köszöntem meg a képeket.
Ugyanakkor csodálkoztam is, miért válik meg e
becses és ritka emlékektől, sőt vaskos
írással „tönkreteszi” az
ajándékokat. Hiszen a betűk átnyomódtak a
képeken.
Ő tréfás komolyan válaszolt:
– Semmi baj, barátocskám. Ha már
ír az ember, hagyjon is nyomot vele!
Kedves Pista bátyám, ki már Odafent vagy.
Semmi baj a jótanács első felével. Csak
hát, a nyom…
♣ ♣
♣
