"Így, hetven felé"
VERS
Csáky Anna
TÉLUTÓ
Fejébe szállt a
tavasz a télnek,
orcáin önfeledt mámor, dalol,
mögötte izgatott rügyek égnek,
s kijön a föld az olvadt hó alól.
Téblábol az erdőn, széllel perel,
duzzadt erektől feszülő fáknak
dől behorpadt, ráncos kebellel,
s elindul, mint akit hazavárnak.
A telihold fényében botorkál,
szédeleg, hó-koloncát lerázza,
meginog egy kibomló bokornál,
húzza lefelé jeges szakálla.
Szemében elfolyó csillag csöppje
– enged a fagy kemény ölelése,
derengő fény zuhan bele ködbe –
siet, nehogy a hajnalt lekésse.
Fejébe szállt a tavasz a télnek
– fülébe szerelmes szél hegedül –
hazatántorog, mint lusta részeg,
s motyog magában dalt decemberül.
|
|
|
|
