A majdnem 660 oldalas könyvnek alcíme is van: Népfi vagy kegyenc? A
2019-ben megjelent monográfia nem keltett vihart vagy
vitasorozatot, még kiemelkedő érdeklődést sem,
néhány elmarasztaló recenziót, kevés
elismerést kapott. Szerzője szinte kizárólag
Illyés politikai frontváltásait, illetve a
történelmi eseményeket követő emberi
tartását, a Kádár-korszak beli
szerepét vonja górcső alá, ám kevés
benne a műelemzés.
Illyés 1983-as halála óta már eltelt
bő harminchét év, de átfogó
monográfia, írói
teljesítményének teljes körű elemzése
nem történt meg. Mind életében, mind
halála után kizárólag dicshimnuszok,
kritikátlan ömlengések születtek, amelyekben ő
a nemzet nagy ellenállójaként, szinte
mártírként tűnik fel, akit sem
bírálni, kritizálni nem lehet, de még csak
megkérdőjelezni sem illik valamely tettét, vagy egy-egy
írásának remekmű voltát. Az Illyést
szolgai módon dicsérő írók, kritikusok
ugyanis minden ilyen kezdeményezést lehurrognak,
lehetetlenné tesznek. Beke
Albert kötete megtöri ezt a tendenciát,
művében Illyés mint szent tehén megszűnik
tabuként köztünk lenni a továbbiakban.
Kivéve a notórius dicsérőket.
A kötetet egy francia nevű magyar kiadó
vállalta fel (L'Harmattan),
amely szakkönyvek kiadására
specializálódott. Nos, a kötet szerzője alaposan
körüljárta az Illyéssel kapcsolatos
szakirodalmat, állításait az
írótól és korábbi
monográfusaitól vett számos idézettel
támasztja alá. Nem veszi végig Illyés
összes művét elemzés céljából,
viszont előtérbe helyezi a posztumusz műveket, a
naplókat, az 1956-os forradalomban való összes
szereplését, ekkor tett kijelentéseit,
kapcsolatait. Vagyis épp olyan írásokat,
emlékezéseket, dokumentumokat vonultat fel, amelyekkel a
költő, szépíró, drámaíró
Illyést nagy nemzeti hősként elkönyvelő
olvasóközönség nem, vagy alig
találkozott. És pont ezért hőköl meg egy
kissé, amikor a nemzeti költőről az derül ki, hogy a
Kádár-korszak gazságait kiszolgáló
kegyenc volt, maga is hithű kommunista, aki mindig mindenben
megalkudott a fennálló hatalommal, soha nem emelt
szót a parasztnyúzó, padlást lesöprő,
kitelepítő, a gazdákat tsz-be kényszerítő
hatalom ellen.
Szomorú mindezt majd hatszáz oldalon olvasni, de sok
tekintetben hitelt kell adnunk a monográfia
írójának. Ordító az ellentét
Illyés szóbeli nyilatkozatai és feltűnő
hallgatásai, kilúgozott műalkotásai
között. Többször kinyilatkozza a költő
feladatát, amely minden esetben a jogtalanság elleni
fellépés, viszont ő maga soha nem emel szót a
kommunista hatalom visszásságai ellen. Még
feltűnőbb, hogy nem mond véleményt, és nem
ír soha az 56-os forradalomról. Híres
versét, az Egy mondatot
úgy írja meg 1950-ben, hogy a
„zsarnokság” kifejezés nincs időhöz
és rendszerhez kötve, időtlen és névtelen
zsarnokságról beszél. Híressé
azért vált, mert az asztalfiókból 1956
őszén került elő, és a forradalom idején
(november 2.) jelent meg egy napilapban.
De van sok más árulkodó jel is. Amíg
Illyés erősen bírálta a Horthy-rendszert
fennállása idején is és 1945 után
is, addig sem a Rákosi-, sem a Kádár-rezsimet nem
bírálta, sőt Kádárral és
Aczéllal a legjobb baráti viszonyban volt,
összejártak, együtt vacsoráztak, az
írónak emiatt kivételezett helyzete volt a
kezdetektől haláláig. Az MSZMP-be azért nem
kellett belépnie, mert a francia kommunista párt tagja
volt 1926-tól. Még a határon túli magyarok
helyzetére is legfeljebb célozgatott, de
nevükön nem nevezte őket. Aláírta a
hírhedt (de a nagyközönség előtt nem ismert)
1957-es írói levelet az ENSZ-hez, amelyben az
aláírók tagadják a spontán
forradalmat, leverését köszönik a szovjeteknek
(sajnos, az írók többsége
aláírta, de Illyésnek nagyobb a
felelőssége).
Beke Albert két fontos Illyés-mű hazug voltát
is bizonyítja, amelyek eddig tabuk voltak. A Puszták népe
évtizedeken át volt hivatva illusztrálni a
Horthy-korszak nincstelen zselléreinek, uradalmi
cselédeinek kiszolgáltatottságát, holott ez
a cselédsors korántsem volt olyan sanyarú,
és nem érintett annyi embert, mint amennyire ő
taksálja. Még kirívóbb az Ebéd a kastélyban c.
kisregény hamissága, ahol a magyar
arisztokráciát alázza és
szégyeníti meg egyetemlegesen, mintha minden tagja
kizsákmányoló, embertelen, ráadásul
bugyuta elméjű lett volna.
A monográfia nem a műelemzésben nyújt
részletes eligazítást, számos
Illyés-mű szóba sem kerül, pedig fontosak
lennének (Ozorai példa,
A tű foka, Bölcsek a fán, Koszorú), a
drámák közül is csak érintőlegesen
beszél a Fáklyaláng,
a Dózsa, illetve a Tiszták
eszmeiségéről. Emiatt torzul az
íróról alkotott kép. Ugyanis épp a Tiszták remekmű volta, a
benne rejlő mondanivaló (kisebbségek eltiprása)
egyetemlegessége elvitathatatlan Illyéstől.
Beke Albert jól láttatja Illyés
skizofrén életmegnyilvánulásait, amelyeket
képtelenség az ő javára magyarázni. A
skizofrénia abban nyilvánul meg, hogy Illyés
egyszerre akart megfelelni a nagyközönségnek, akik a
legnagyobb élő költőt látták benne, a
magyarság összetartóját, aki harcol a 15
millió magyar szabadságáért. E tekintetben
mindig olyan pátoszosan nyilatkozott, hogy ezt mindenki el is
fogadta. Másrészt viszont a Kádár-rezsimnek
is meg akart felelni, ezért volt barátságban a
forradalmat leverő Kádárral és a
kultúrát három „T”-vel
irányító Aczéllal mindvégig. Itt is
torzít azonban a könyv, mert kizárólag
Illyés negatív oldalát mutatja be, és azt
is olyan nyomatékkal, sokat ismételve bűneit, hogy
haragot érzünk mögötte
tárgyilagosság helyett. A kétkulacsosság
feltétlenül elítélendő, ám illett
volna felmutatni pozitív tetteit, legjobb lírai és
drámai műveit.
Bár Illyés élvezte előnyeit a
jólétnek, népszerűségnek, a „hatalom
védte bensőség” égöve alatt élt,
mégis időnként mellőzték, intrikáltak
róla „felülről”, nem tartották
megbízhatónak. Akadályozták egyes műveinek
megjelenését, drámájának
bemutatóját. Ráadásul halálos
betegen lelkiismeretével küzdött, ami
nehezítette az élettől való
búcsúzást.
Beke monográfiáját az
egyoldalúság jellemzi, így továbbra is
várat magára egy kibővített, teljes kép
Illyés Gyuláról.
(BEKE Albert: Illyés Gyula, a
kommunista. Népfi vagy kegyenc? Bp. L'Harmattan K. 2019. 658 p.)
♣ ♣
♣
